Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-06-01 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 19 “A ROSSZBAN IS SZÉPSÉGET KERESŐ ÉLETERŐ” Apró idézetek: vallomások, tudósítások és támlások Szentmihályiné Szabó Mária leveleiből Nincsen olyan tanulmány, amely egy művészt olyan megelevenítő erővel tudna bemutatni akár alkotói, akár emberi oldaláról, mint a munkáiból kiemelt szemelvény. Igazi arcát csak az tükrözi a maga eredeti valóságában, mert a benne rejlő egyéni varázs közvetlen utón, interpretáció, szépítő, vagy torzító másitás nélkül építhet utat kiálmodott üzeneteinek a megértéséhez az érdeklődőben. Napokig forgattam-lapoztam Szentmihályiné Szabó Mária regényeinek birtokomban lévő vaskos köteteit: milyen “kóstolót” kellene hoznom tőle? Kit mutassak be? Az irómü- vészt? A táj költészetbe szerelmes lírikust? A moralistát? Az asszonyt? Az embert? A keresztyént? A történészt? Melyik könyvének hőse mögött leplezzem le, melyik mögül hívjam elő alakját? Minél jobban belemerültem a kutatásba, annál erősebbé vált meggyőződésem, hogy egyetlen rövid szemelvény, bárhonnan is ollózom ki, hiányos arcképet nyújtana arról az iró- asszonyról, aki a valóságban még egykötetes regényekbe is ritkán tudta csak belesüriteni mindazt, ami a szivéből időnként kikivánkozott. Váratlanul megszállt és fogvatartott az az égető kívánság, hogy a legkendőzetlenebb — és az ő esetében egészen uj — oldaláról, legtermészetesebb pózában hozzam személyét emberközelségbe: hozzám Írott magánleveleinek közérdeklődésre számítható sorait bocsássam közre szemelvényül. Szándékomból tett született. Tudom, nagy lesz Sz. Sz. Mária meglepetése, amikor kezéhez jutva felüti ezeket az oldalakat és viszontlátja nyomtatásban a 17 és tél éven keresztül számomra felfedett és velem megosztott gondolatainak és érzéseinek apró vallomásait. Hiszem azonban, hogy rá fog tudni tapintani őszinte jószándékomra, vagyis arra a lélekserkentő inditó- rugóra, mely önálló elhatározásom merészségéhez juttatott ... és, ha régről ismert, nagyságát tükröző szerénysége első percre tiltakozni is kívánna leveleinek nyilvánosságra hozása, vagy fésületlenül való le- közlése ellen, végül mégis el fogom nyerni utólagos beleegyezését, önzetlenséget és jóakaratot mindig megbecsülő meleg lelkének újabb bizonyságát. A levelek közreadásával két célt kívánok szolgálni: 1. Táplálni a magyar irodalomtörténet adattárát. 2. Feleleveníteni az Írónő emlékét régi híveiben azáltal, hogy hozzásegítem őket életének megismeréséhez attól az időtől fogva, amióta nem jelentkezett uj munkával. Felvilágosítást csak a szövegben előforduló nevekhez kívánok fűzni: Dr. Szent- mihályi Gyula hol “Apóka”, hol “Pajti bácsi” néven nyer említést; “Bandi” férjének első házasságából való nős fia, a háború óta Nyugat- Europában él; “Nyuszi” egyetlen élő családtagjának, Erdélyben lakó húgának a beceneve. A levelek mind Kékeden Íródtak 1945-1963 között. A válogatás nehéz munkájában egy szempont vezetett: többféle oldalról bemutatni Sz. Sz. Máriát, mint Nagy Embert és mint Nagy Asszonyt. Hiszem, hogy mindazok, akik még emlékeznek könyveinek csodálatos nőalakjaira, az itt közölt levelekből igazolást fognak nyerni régebbi feltevésükre: csakis egy eszményi női lélek festheti meg hőseit olyan Találkozás 19S2 szeptemberében Miskolcon sár ...” — “Nekem nagyon misti- kus a gyermek érkezése már csak azért is, mert pólyás gyermek tiz éves korom óta nem volt a kezemben, akkor is csak “segédlettel ’, a kis húgom. Mindig bámulom a fiatal anyákat, akik olyan természetes nyugalommal gondozzák az apró emberbimbókat, mintha mindig azt csinálták volna.” 1946: “. . . Az Erdéllyel kapcsolatos döntés a legnagyobb nehézség elébe állított bennünket. Ablaktalan, ajtótlan, kéménytelen és kály- hátlan kis szobánkat téli lakássá kellett átalakíttatnunk . . . Készülök Pestre, de az Uram félt. Könyvemen az utolsó simításokat teszem és nagyon meg kellene már próbálnom: ér-e még valamit az, amit én írtam?” 1947: “Emberé a munka, Istené az áldás c. könyveim még fel vannak véve a kötelező olvasmányok közé. Én egy lépést sem teszek, soha, semmifelé irányban. Istenre bizok mindent: ha szükség van reám, majd hívnak s ha Isten úgy akarja, időt is ad majd a munkához. Kicsikém, már mondtam Neked, hogy én most is, igy is élek. Talán jobban, valóbban, mint mikor csak írok. Az iró akkor is “dolgozik”, mikor szobát suról, vizet hord, fát vág, mint én szoktam. Mert minden élménnyé válhat, ha Isten úgy akarja. Nem a közlés a fontos, még csak nem is a megírás, hanem az átélés.” 1948: “. . . Október 31-én voltam 69 éves és Isten megengedte, hogy erőben érjem meg. Nem ünnepelték ugyan születésnapomat kiadóék, nem kürtölték a lapok, de az Uram jósága, testvérem megható szeretete és Bandink megemlékezése olyan meleggé tette az aggságba lépésem napját, hogy nem fáj az, ami elmaradt.” — “A “Feszítsd meg!” soha nem enyészik el, örökre itt kereng az űrben . . . Nehéz kiváltani magunkból az egyetlen értékes ajándékot: az áldozatos és türelmes szeretetet. De, aki ezt ki tudja váltani, egyben önmagán is segített, önmagát is megajándékozta . . . . Tegnap kezembe került egy Könyvárjegyzék: kiadóm most is öt könyvemet hirdeti, a tavalyi 18 forintos ár helyett 40 forintjával. De számomra nincs egyetlen fillér sem.” 1949: “Kicsi Antókám, imádkozom Érted, hogy adjon a jó Isten Neked egészséget és erőt honvágyad viselésére, gyermekeid felnevelésére. Úgy beléptél a szivembe első találkozásunk óta a Tieiddel együtt, hogy ez több, mint akárhány vérrokonság ... A honvágy irtózatos, de
