Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-06-01 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 FELFELÉ! Művészei — Intuíció A művészet fogalmát sokan megkísérelték már rövid definícióba sűrítve kifejezni. A leggyákrabb vélemények szerint a művészet nem más, mint a léleknek egy másik lélekkel való társalgása, a természet másolása, a természet folytatása, vagy illúzióinknak különböző formákba épített kikristályositása. Szentmihályiné Szabó Mária regényei az olasz Croce szavait juttatják eszembe: a művészet nem más, mint intuíció. Semmit nem ismerhetünk, amig nevet, vagy formát nem adunk neki. Ez a művelet a művészet. Amig a muzsikust, a szobrászt és festőművészt nem szükséges, hogy feltétlenül és kifejezetten érdekelje a cselekmény, addig az irómüvésznek egy egész világot kell “kitalálnia”, hogy üzenete a közlésnél hatásra leljen. Az ő számára tehát döntő fontosságú a cselekmény, vagyis amit az ember gondol és müvei. Abban az időben, amikor Szentmihályiné Szabó Mária Írni kezdett, nagyon sok embert már csak mosolyra késztetett egy-egy olyan metaforikus kifejezés, mint Joseph Conrad közismert szólama: “A világ egy nagy templom.” Isten angyalainak minden okuk meg volt arra, hogy szörnyülködve újságolják fejünk felett egymásnak: “Nem hallottátok? A föld már megint skandalumot csinált!” — mint tették Connelly szivet melegítő gyönyörű darabjában, a “The Green Pastures”-ben. A Trianont követő esztendőkben hazánkban is számosán voltak olyanok, akik keserüség-szülte uj Baál-okhoz pártoltak: tétlen gyűlölködésbe zárkózottam vagy tiszavirág életű ferde élvezetek karjai közt pocsékolták a drága életet. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, életre támadt és kemény munkába lendült néhány olyan művész is, akinek érzékeny lelke a megpróbáltatások súlya alatt prófétai lángolássá idomult s igy nemcsak az alkotásban rejlő élvezet gyönyörének Ízlelésé sarkalta, hanem az az evangéliumtól ihletett elszántság is, hogy elhessegesse ennek a beteg korszellemnek halálos veszélyeket hordozó fekete felhőit népe egéről. Ezek közé tartozott Szentmihályiné Szabó Mária. Belső parancs, vagy ahogy ő szokta mondani, “Isten akarata” körvonalozta és irányította életútját. Érzéseiből és ösztönös meglátásaiból hívta elő a benne rejlő művészetet szinte észrevétlenül. Ezért van az, hogy ábrázolásának tulajdonképpeni tárgya végsőfokon mindig maga a benyomás. Azt pedig, hogy egy tárgy, vagy esemény milyen formában hat reá: gyermekkorából hozott mérőszalagja dönti el. Minden munkájából szembetűnően kiérezhető az az impulziv hatás, amellyel a tradíció iránt érzett tisztelete és szeretete művészetét befolyásolja. Ez a “régi” ápolására és szépítésére irányuló hajlam Szentmihályiné Szabó Mária művészetében még egy — valószínűleg csak tudatalatti — motívumot is magába zár: az iró szimbolikus kapaszkodását abba a “világba”, amelyet érzékeny fantáziája még zsen- dülő éveiben tervezett ki és épített fel a számára. Hasonló elemekkel másoknál is gyakran találkozunk. Hatásuk művészekként különböző, mert nemcsak a “külön világnak” a természetétől függ, hanem a közlési módtól, vagyis az iró kifejezőerejétől is, Szentmihályiné Szabó Mária rokonszenvessé, sőt egyenesen kívánatossá tudja tenni az érmelléki vad- szőllős kis parókia tiszta légkörének erkölcsi világát. Szavai és képei mögött sohasem valami régi kincseknek kérkedő felmutogatását érzi az olvasó. Az egyszerű stilus és a közvetlen hang rávezeti a szerző altruisztikus osztozkodási vágyának a felismerésére. Szentmihályiné Szabó Máriának ezt az okos önzetlenségét más szóval talán egyéni pedagógiának lehetne nevezni: saját életszemléletét tanitómese-szerü- sége ellenére is valóságosnak érezhető történetekbe ágyazva hasznosítja hazája és embertársai javára. Ezért választottam a fenti fejezeteimet művészete legrövidebb jellemzésére. Művészete: intuíció. AzJ intuíció pedig az életszemléletnek a függvénye. Tiszta látóhatár Szentmihályiné Szabó Máriát talán még a “szép”- nél is jobban érdekli a “jó”, s valószínűleg helyes utón járunk, ha ebből, legalábbis részben, a nagy orosz irók hatására következtetünk. Életszeretetét is bizonyára mélyítette a Tolsztoj-regényekből kiáradó robosztus életimádat. Mint minden moralistának, neki is probléma lehetett a témaválasztás. Ha végigfutatjuk szemünket könyveiméin, világossá válik előttünk, hogy nemcsak tapasztalataira és képzeletére támaszkodott, hanem egész életén keresztül kutatta és tanulmányozta a reális élet törvényszerű adottságait is, mert ennek a háromnak a szintéziséből érezte csak véghezvihetőnek célját, ami minden igényes Írónak végeredményben feladata is: az emberi lélek lehetőségeit az olvasó elé tárni és ezáltal megnövelni egyéni világát. Szentmihályiné Szabó Mária kezdettől fogva átlátta, hogy a csak életszeretetre nevelés nem, képes ellensúlyozni korának beteg szellemét, sőt könnyen lehet még olaj is a tűzre, hiszen, ha az életet csak saját magáért szeretjük, elkülönülünk aZ Istentől. (Jegyzet: 1.) Ösztönszerüen jutott a keskenyebb és nehezebb útra: az életszeretetnek életerővé formálásán dolgozni. (2) Az erő viszont “igazság és hűség nélkül — dicstelen.” (3) Szentmihályiné Szabó Mária további elemzéseinek végső eredménye minden munkájából tisztán kiérezhető. Igazságra és hűségre egyedül a lélek nevelheti az embert, éppen ügy, mint ahogy az Istennel sem az ész az összekötőkapocs. Lehetetlen végigolvasnunk könyveit, akár mindjárt a legelsőt, a “Felfelé! ”-t is, hogy ne érezzük ki belőle a morális célkitűzést. Az erdélyi földbe, szerelmes Horváth Ágica romantikus történetének; küzdelmes epizódjai különböző természetű problémáik ellenére is egy és ugyanazon tanítást vannak hivatva szolgálni: Az ember nem találhat boldogsága kiharcolására biztosabb paizst és erősebb fegyvert, mint az Istenbe vetett hittel párosult kötelességtudást és az őszinte szeretetek
