Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-04-01 / 4. szám
26 REFORMÁTUSOK LAPJA KATONA — HUSVÉT Irta: Csia Kálmán Husvét ünnepe közelgett, de bent Munténiában még a tél vicsorgatta fogait. Mint sovány, kiéhezett román katonák a nyolcas Darabont ezred őrszolgálatát biztosítottuk. Az igazhitű katonáknak szabadságot adtak. Akik ott maradtunk, legalább 15 nemzetet képviseltünk. Hárman voltunk magyar önkéntes altisztek. Egy ügyvéd, egy tanitó és én. Azon a napon én voltam az őrsvezető. Siettem a szolgálatos tiszt irodájába, hogy átvegyem a napi parancsot és a jelszót. Amint benyitottam, előttem állott az ezred réme: Kortafeanu. Ha ő volt a szolgálatos, még az öreg törzsőrmesterek is remegtek. Az a tény, hogy abban a huszonnégy órában Kortafeanunak én voltam a balkeze, számomra egy vérizzadásos, kegyetlen katona napot jelentett. Arcának kifejezésében esetleges lefokozásomnak, egyesbe való kinoztatásomnak és még sok kellemes katona drámának a jóslata élt. Mikor meglátta, hogy topor (a magyart ott topornak, azaz fejszének becézték) az őrsvezető, úgy mosolygott rám, mint farkas a bárányra. “Önkéntes, te szereted az őrszolgálatot!” — mondta. A szabályzat szerint válaszoltam: “Éljen a kapitány ur! Igen.” “Kettős őrséget tegyél a távoli kijáratokhoz”, — rendelkezett. Sarkonfordulva indultam a parancs teljesítésére. Egy pár óra múlva tele lett az ezred börtöne lógósokkal, idegen ezredből való katonákkal, akiket előzőleg Kortafeanu saját tiszti pofonjaival és brutalitásával tüntetett ki. A póruljárt legények za- jongtak, orditoztak a zárkában és a szolgálatos tisztről, királyról, román hadseregről alkotott nem túl hizelgő véleményük beszűrődött hozzánk is. Keserű dohányszag terjengett a gárdisták barlangjában, de legalább meleg volt és ülni lehetett a kemény katona pádon. Kürtösünk messze néző szemekkel epekedett hazafelé. Kedves szeretője, Lina szépségeiről beszélt. Majd nótázni kezdett. Mi is sóhaj toztuk és énekeltünk. Észre sem vettük, amikor a gárdaparancsnok eltűnt a szobából. Egyszer csak hirtelen felpattant az ajtó. Nyílásában Kortafeanu, a kaszárnya réme állt. Felugráltunk a priccsről és úgy vágtuk magunkat vigyázba, mintha belénk ütött volna a mennykő. A goromba tiszt arca olyan volt, mint kézigránát robbanás előtt. Álkapcsa előreugrott. Nagy lakkcsizmába szorított szalámi lábai alatt rengett a padló, amikor közelebb jött hozzánk. Máskor dörgéshez hasonló havasi pásztor hangja finom vipera sziszegéssé halkult, amint manikűrözött ujjával felénk bökött: “Te fejsze, a szemüveges fejsze, meg Attila, felsuróljátok a gárda szoba padlóját. A bakák nem segíthetnek.” Tanitó bajtársunk a baka-keresztségben azért kapta fejsze helyett a hun király nevét, mert óriás termete és hatalmas sasorra volt. Különben a természete is olyan volt, mintha egy égő kanóccal ellátott dinami- tos hordót lábakkal szereltek volna fel és katona ruhába öltöztették volna. így aztán vagy őt verték meg, vagy ő vert meg valakit. A megalázó parancsot végrehajtottuk. Az áruló altiszt, akit pár nappal azelőtt tanitó barátunk meg- agyalt, vigyázott, hogy egy baka se segítsen. Alig, hogy elvégeztük a munkát s leheveredtünk a pricsre, jött a postás. Három nagy csomagot hozott a számunkra. Husvét közelgett s mivel nem tudtunk haza menni, szeretteink látogattak meg. Három nagy csomagban elküldték Erdély magyar konyhájának minden gazdagságát, művészetét. Volt ott cőköskenyér, mákostészta, disznóiősajt, fenyőviz, füstölt kolbász, narancs, dió, mogyoró. Nekifogtunk a lakomának amolyan katona étvággyal. Becsületünkre legyen mondva, adtunk azoknak a gárda tagoknak is, akik pihenőn voltak. Csak a parancsnoknak nem adtunk. Attila megtiltotta. Azonban jogtudósunk, amint a menyasszonya által küldött jóféle fenyővizet kóstolgatta, mind érzékenyebb lett. Aztán megrakta sajkáját mindenféle jóval s megkérte a kürtöst, hogy vigye oda a parancsnoknak, aki vágyón kacsingatott az angyali ételekre az egyik szobasarokból. Féltem, hogy a lakomának verekedés és egyes lesz a vége. Attila dühtől pirultan állót fel, hogy a sajkát egy jól irányzott rúgással kiröpitse a kürtös kezéből. A varsági székely azonban elbánt Attilával. Amint vitte a sok földi jót a gárdaparancsnoknak, mindig úgy fordult és igazodott, hogy egy esetleges rúgás csak őt érhette volna. Áldozat, szellemesség, jósziv volt minden mozdulatában. Mindezt úgy csinálta, hogy végül Attila is lecsillapodott, elmosolyodott . . . Az áruló átszellemült s bűnbánó orcával fogyasztotta el a sok jó ételt. Három nap múlva Husvét reggele volt. Magyarokul mind az őrszobában táboroztunk. Egyszer csak kinyílt az ajtó s nagy alázatosan a gárdaparancsnok lépett be rajta. Emigyen köszönt: “Christos sa inviat” — Krisztus feltámadott. Megilletődve fogadtuk: “Az igaz, hogy Krisztus feltámadott.” Husvét volt s az Urnák Lelke meglátogatta a buzeui katona barlangot is. ÉLETSZABÁLYOK A HÉT NAPJAIRA HÉTFŐN készülj hittel a heti munkára. Gondjaidat helyezd Isten irgalmára. KEDDI nap: ketted-nap. Kettőziesd erődet. Semmi el ne végye jó munkakedvedet. SZERDA: szeretetnap. Ébredj szeretetre. Szived szerint vigyázz embertestvéredre. CSÜTÖRTÖK: napja a takarékosságnak. Takargass csűrébe szép öreg korodnak. PÉNTEKEN tekints fel Golgota hegyére. Hol érted is omlott Jézus drága vére. SZOMBATON tedd rendbe mi még hátra vagyon: Hogy heti munkádnak híja ne maradjon. VASÁRNAP pihenj meg s lelki tisztaságban Jelenj meg kétszer is az Isten házában. ★ ★ ★ Ez a kis Életszabály közel száz éves. Szerzőjének neve ismeretlen. Valószínűnek tartják, hogy egy “oskolamester” készítette Nyirmegyesen, Szatmár megyében, ahonnan Roncsik Sándor lelkész Írásai közül előkerült.
