Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-04-01 / 4. szám
Móra Ferenccel kapcsolatos emlékfoszlányok Vannak emberek, akikkel már néhány röpke találkozás is bensőséges, mély barátságot teremt. Az igazi emberszeretet lámpásának hordozói ők ebben a világban. Ilyen ember volt Móra Ferenc: a keze sokezeréves csontokat tár fel a mélyből, közben azt a sásliliomot köti csokorba, amelyet az imént szedett a nád között, szeme-lelke pedig abban a “célszerű szö- gény emberben” gyönyörködik, aki mint öreg árvatölgy “girbe-gurba, csomós, megszaggatott, alul száraz ágú, de azért minden sebét beforrott, erős, kemény és zöld koronáju”, olykor éneket dudol a magyar búzamezőkről, “mert jó énekkel végezni a napot és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtót fejű és fáradt embereit.” Tízéves barátság kapcsolt bennünket is össze, noha alig találkoztunk tizszernél többször. Először 1922-ben hozott össze vele jósorsom. Kecskeméten voltam helyettes tanár, dölyfös kun cívisek között, akiknek mi csak “gyütt-menteknek” számítottunk. Sehogy sem éreztem jól magam közöttük. A könyvtárba temetkeztem hát, hét végén a környéket jártam, igy vetődtem el Szegedre is. Ott találkoztam először és utoljára Juhász Gyulával, ott láttam viszont Herman Antalt, akit már Kolozsvárról ismertem, de a nap legkedvesebb ajándékául Móra Ferencet tartogatta nekem kedves kalauzom, Schneller Vilmos. A közművelődési palota igazgatói szobácskájábán kerestük fel. Buja szobanövények közül, sürü szivarfüst szürke felhőjéből bontakozott ki olyan szives, meleg ké- szoritással és olyan szivet derítő mosollyal, amely azóta is szüntelenül kisér. Az egész délelőttöt együtt töltöttük. Végigvezetett a meglepetést meglepetésre tartogató, ragyogó szaktudást és még ragyogóbb kedélyvilágot sugárzó múzeumi helyiségeken. Az egyik ajtó felett például ez a felirat: “A napfény gyermekei.” Beléptünk: megannyi tündöklő, szinpompás délszaki pillangó! Engem a könyvtár is izgatott. Kerestem egy könyvet, amelyről tudtam, hogy itt megvan, de a Somogyi-hagyatékban és igy tabu a szegény távollakó számára. Csakhogy Móra Ferenc sokkal inkább volt kultura- barát, mint paragrafusember és kisütötte, hogy noha a könyvet senki emberfia ki nem viheti az épületből, az sehol sincs megírva, hogy könyvtár könyvtárnak ki nem adhatja, akkor aztán senki sem firtatja, milyen tető alatt olvassák Kecskeméten a könyvet. Kedves leveleket őrzök Mórától, mint irótárstól is: mennyit .fáradt azért, hogy egyik-másik irótársá- nak valamely munkáját elhelyezze. Amikor például a finn Arvi Jarventaus “Varázsdob és a kereszt” cimü kisregényét szerette volna magyar kiadáshoz juttatni, maga Írja: “Attól tartok, hogy a regényolvasó közönséget a lappok akkor sem érdekelnék, ha házasságot törnének, mert a lappok még ezt sem modernül csinálják, pláne azok a régi lappok.” (Érdekes, hogy ugyanebben a levelében közölte nagy boldogan, hogy a “Búzamezők” az amerikai kiadás után éppen akkor Londonban is megjelent.) A harmincas években minden őszön járt nálunk Miskolcon. Hallatlanul élveztük előadásait, pompás humorát, páratlanul izes, szép magyar beszédét, itt- ott mesteri ügyességgel elhelyezett finom tőrdöféseit és vágásait, amelyeket a kormányzat és a kontárok ellen irányitott. Könnyezve, kacagva tisztult meg a szivünk, mire az előadás végére jutottunk és igen boldogok voltunk, ha néha-néha a közös vacsoránál is együtt lehettünk vele. Ilyenkor (ő rendesen borju- csülökkocsonyát rendelt) az adomázó hang volt az uralkodó, de azért sok komoly megnyilatkozásra is adódott alkalom. A “Georgikon” volt akkoriban a szive szerinti legkedvesebb könyve. Hogyne! Meleg gyönyörűség verődött vissza szeméből, hangjából, amikor erről beszélt. Minden alakja külön a szivéhez nőtt. Horváth Jenő, a rajzoló, édesanyja vonásait örökítette meg “a jó Isten kényérsütögetőjében”, az édesapjáét Szürtelen Papp Jóskáéban . . . Hogyne lett volna kedves neki ez a könyv! Mikor éjféltájt hazakisérgettük egymást, Móra karonfogott és kedves kis eseteket mondott el az “Aranykoporsó” sikeréről. Az egyik egyetemi tanár fiai (az édesanyjuk tanárom volt Kolozsvárott) kijelentették, hogy csak olyan leányt vesznek feleségül, amilyen a kis Tit. A kis Tit . . . Álmodozott el egy percre. Azt hiszem, maga is szerelmes volt egy kicsit ebbe a szellemi kisleányába .... Eszembe jutott egy ici-pici jelenet a regényből: “Tit hátra nyújtja kis kezét, rózsás tenyerével fölfelé és ez a kis kinyitott tenyér is kérő száj. Jó meleg fészek. Ha csókokat ültetnek bele, azok kikelnek és amikor az ember elalszik, előbujnak és végigtipegnek rajta.” Férfi létére hogyan tudott ilyen szinte nőies finomságokat kitalálni? “Minden férfiben van valami örök női” — volt a nagyon csöndes válasz. “Bennem talán több is a kelleténél. A nőben is van mindig több-kevesebb a férfiből.” A maga Írói alkotó művészetéről is többször beszélt nekem. Csodálkozott női irótársai aprólékos, pepecselő módszerén. “Bennem már készen él az, ami fáj, vagy amiben gyönyörködöm, ami mindenképpen kikivánkozik belőlem és amig beszélek vagy irok róla, nő meg a toliam alatt a mese.” Volt úgy, hogy csolnakáztunk, adomáztunk, egyszerre csak eszébe jutott, hogy neki még kötelessége van és azzal eltűnt. Fél óra múlva fütyörészve került elő: a vasárnapi cikk készen simult meg a zsebében. Folytatta a beszélgetést ott, ahol az írást abbahagyta, ugyanazon a közvetlen, kissé szögediesen zengő nyelven, ahogy az imént irt. Talán ezért van, hogy Mórát olvasva mindig hallom is őt. Tauszig Mária
