Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-03-01 / 3. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA hanyatlása. Az emberek intézményekhez ragaszkodnak, nem pedig azokhoz az eszmékhez, amelyeket azok az intézmények képviselnek. Sokakat a közösség iránti vágy visz az egyházakhoz, ami még nem baj, azonban az eseményeknek inkább szemlélői és élvezői akarnak lenni, semmint munkás, dolgos , izzadó, kereső tagjai. A vallásos meggyőződés hiányában az erkölcsi felfogás is lazul. Ha mindennek az ember a mértéke, ha nincs mennyei látás, a nép elvadul. Korunk mégis azért érdekes és izgató, mert benne, hisszük, Isten formálja az uj kor emberét. Ahogy cimképünk ábrázolja, régen Jeremiás próféta a törvényre hivatkozva ostorozta népét hűtlenségéért, bűnös utjáért. Viselte az Ige terhét élete kockáztatása árán is. Bebörtönözték, sáros verembe vetették, de Isten ott is vele volt. Népe keserves szenvedésen, a Kébár folyó partján rabkenyeret éve tanulta meg, hogy Isten embere igazat szólt. Hisszük, hogy az uj kor embere, sokféle dilemmával, problémával küszködve, atomfegyverek csörtetése közben, éhező milliók sápadt tekintete mellett meghallja az Ur szavát: “Imé, én élőtökbe adom néktek az élet útját és a halál útját.” (Jer. 21:8.) “Válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod.” (V. Móz. 30:19.) A Názáreti szelid bizonyság- tétele pedig kitárja előttünk az Élet Kapuját: “Én azért jöttem, hogy életök legyen, és bő- völködjenek.” (Ján. 10:10.) Mivel Ő mondta, hiszünk ebben az életben. Az Életben, mely örök életté bővül ki. És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. DR. HARANGI LÁSZLÓ Dr. Bónis Béla Dániel: MIT HASZNÁL KERESZTYÉNSÉGEM, HA NEM ASZERINT ÉLEK? — BÖJTI ELMÉLKEDÉS — Mikor az átlag keresztyén bibliai példázatokról hall, ösztönösen azokra gondol, melyeket Jézus szájából jegyzettek föl a szent evangélisták. De az írás összes példázatai nem korlátozódnak csupán az Újszövetségre. Tizenötöt felfedezhetünk az Ótestamentumban. Jelen böjti elmélkedésünk alapigéje, I. Királyok 20:40, onnan vétetett. A próféta példázata rövid és találó. Egy közkatonára rábizták egy hadifogoly őrizetét. Paracsnoka figyelmeztette, hogy életével vagy legalább is súlyos pénzbírsággal felel, ha netalán a fogoly megszöknék. De a világos utasitás és komor intelem ellenére is a fogoly elillant. Felelősségre vonásakor az őr csak ennyit tudott dadogni: “Mialatt a te szolgádnak itt és amott dolga volt, az az ember már nem volt.” Mennyire jellemző ilyen együgyü védekezés sokunkra! Van Istentől kapott szent megbízatásunk életünk minden vonalán. Légy szülő, egyháztag, presbiter, tanár, diák, munkás, gyáros vagy kereskedő — akárhová állított Teremtő Urunk, talentumainkkal, éveinkkel, erőnkkel, tudásunkkal az Ő dicsősége szolgálatára hivattunk el mindnyájan. Aki azt mondta tanitványainak, hogy Neki is dolgoznia kell, mint mennyei Atyjának, jól tudja, hogy kell idő, pénz, tehetség, szorgoskodás, adás- vevés megélhetésünkhöz. Ezekkel jól bánni és céltudatosan foglalatoskodni bünül senkinek nem róható fel. De az örök kisértés és felmérhetetlen emberi tragédia az, hogy a földi jókért való lótás-futás és versengés közepette könnyen és észrevétlenül elveszíthetjük a legjobbat — Istent és minden drága ajándékát. Lám, a példázatbeli őr nem eresztette el szándékosan a, rábizott embert. Azzal se vádolható, hogy mint egy áruló az ellenséget akarta volna segiteni. Se azzal, hogy elaludt volna posztján. A fogoly megszökött csendben mig őri- zője itt és ott belefeledkezett saját kisebb- nagyobb ügyeibe. Nem volt ő se hazaáruló, se lusta, se álomszuszék, se gonosz. Csak, ahogy itt mondani szokás: “busy, quite busy.” Mindenben, csak nem abban, amit rábíztak és amire talán komoly Ígéretet is tett. Kedves Olvasó! Te, aki magadat keresztyénnek (azaz Krisztusénak) vagy jó reformátusnak (azaz egyházad hü szolgájának) vallód, mennyire első Urad és Atyád életed
