Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)

1962-02-01 / 2. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 21 GONDOLATOK egy Rembrandt=kép elárverezése után Nincs a világnak az az egzisztenciális filozófusa, aki számomra érzékelhetőbben és logikusabban tudná felvázolni az egyéniségnek, az “individuumnak” a fogalmát, mint tudós keresztapámnak, Dr. Vass Vincé­nek sikerült évekkel ezelőtt. Nem kierkegaardos, még- csak nem is a hozzá hasonló modern teóriák ki­értékelésében ecsetelte, hanem legelőször is feltárta előttem magát az Evangéliumot s annak üzeneteiben a karakternevelő mélységeket. Sokszor jutnak eszem­be ma is szavai és későbbi allegorikus képfestései, amikor a filozófiának és az irodalomnak ugródeszka- szerű felhasználásával különböző korokba röpitett, hogy az ott kínálkozó illusztrációkban elémbe tárhassa az egyéni szabadság, egyéni feleleősség és egyéni hit szintéziséből született individuumot úgy, ahogy az két lábával a földön, de egész leikével mégis Teremtő Ura előtt áll. Amerikai hazánkban az emberek szeretnek ját­szani, incselkedni a kollektivizmus fogalmával. Hívják ezt akár a “to keep up with the Joneses ’ maga­tartásnak, akár a divatos liberalizmus szelének, ma már oly sokban hasonlít egyik ember, teória, vallás és nevelési rendszer a másikhoz, hogy legtöbbször csak külsőségeikben látszanak eltérőknak, nem lényeg­beli különbségeikben. A mai ember általában nem tud mit kezdeni magával, ha egyedül van, mert nem ismeri önmagát. A tömegben van otthon. Egyenruhá­ban. Azt olvas, amit a hirdetések dicsérnek; olyan BÉKE IRTA: JUHÁSZ GYULA És minden dolgok mélyén béke él És minden tájak éjén csend lakik S a végtelenség összhangot zenél S örök valók csupán mély álmaink. És minden bánat lassan béke lesz És mindenik gyötrődés győzelem S a kínok kínja, mely vérig sebez, Segít tullátni a szűk életen. Testvéreim: a boldogság örök S e tájon mind elmúló, ami jó S az élet, a szép, nagy processzió. Mely indul örvény és sírok fölött, Az égi táj felé tart csendesen S egy stációja van: a végtelen. időközökben cseréli autóját, ahogy azt társadalmi hely­zete illőnek bélyegzi; azt eszik, amit mások is szeret­nek és szinte észre sem veszi, hogy még a vallását, annak hittételeit és szimbóliumait is a kisebb-nagyobb fajsúlyú divatos hirlapirók és Hollywood interpretálá­sában teszi magáévá. Ma a legtöbb ember fél “más” lenni, fél ki­látszani a sorból, fehéret mondani egy csomó fekete vélemény ellenében, nem mer kockázatot vállalni a közösség kollektiv fedezete nélkül. Nem egyéniség. Sokszor cseng fülembe a múltból keresztapám bátorítása: “Az igazság mellé állj és ne tántorogj! Tiszta és nagy ideált ültess a szivedbe és ne en­gedj . . . Merj Sidrák, Misák és Abednégó lenni! Merj Dániel lenni!” —■ példázgatta nekihevülve. — “A többit bizd az Úristenre. Ő majd elbocsátja az ő angyalát és bezárja az oroszlán száját! ’ Nem egyszer hozzátette bölcs önmérséklettel s mintegy a maga számára is: “Ne aggodalmaskodjunk, türelmet­lenkedjünk, ha életünk, szolgálataink eredményét nem látjuk mindjárt. Még az se csüggesszen el, ha nem a mi korunkban válnak hasznossá. Bízzuk az “időzí­tést” az Úristenre . . .” A Biblia tanulságának igazolására még az ame­rikai üzleti-élet is szolgáltat egy-egy ragyogó példát. Ilyen volt a közelmúltban a nagyértékü Erickson-féle képgyűjteménynek a new yorki Parke-Bernet Galleries- ben lezajlott elárverezése, közelebbről az egyik világ­híres Rembrandt-kép, “Aristoteles Homérosz mellszobrát vizsgálja” sorsfordulása. A hírlapokban közölt hely­színi fényképekre visszagondolva ma is előttem van James Rorimernek, a Metropolitan Museum of Art képviselőjének az arcán a győzelmes mosoly abból a pillanatból, amikor eldőlt, hogy múzeuma nyerte el a képet 2,300,000 dollárért. Ilyen hatalmas ösz- szeget festményért a világon eddig még soha sem fizettek. Az egész művészvilág ámulva figyelt fel az eseményre. Ha a korbeli távolság miatt talán egy kicsit merésznek is hangzik a nagy holland mestert Dá- niellal összehasonlítani, a prófétát tollal, Rembrandtot ecsettel a kezében, én mégis nagyon hasonló egyéni­ségeknek érzem elképzelésemben. Dániel ugyanolyan hittel és mesterien megkonstruált müvei állt népe és az emberiség elé, mint amilyen mély hittel és alapos technikai tudással vált Rembrandt élete derekán a 17-ik század festőprédikátorjává, szolgává Isten kezé­ben. Dániel akkor fogott könyve Írásához, amikor a kiválasztott nép tengernyi szenvedés közepette roska­dozva viselte Isten büntetését, s amikor olyan kevés­ből állt volna az életükön való könnyebbités, csak hajlaniok kellett volna az uralkodó, pogány szóra. Nagy Sándor óta folyamatosan éreztette hatását kö­zöttük a sok tekintetben kecsegtető hellénizmus is. Az olimpuszi görög istenek, a magasabb kultúra mito­lógiájában éppen olyan felkínáltak voltak számukra, mint Babilónia és Egyiptom pogány istenei. Rembrandt istenszolgálatát is a történelmi helyzet tette döbbenetesen időszerűvé sok-sok emberöltővel később. Európa katolikus országaiban egy úgyneve­zett hivatalos katolikus festészet virágzott. Más volt a helyzet Hollandiában, ahol a. puritánságában szi­gorú Református Egyház hittételei értelmében sem nem rendelt, sem nem vásárolt bibliai tárgyú fest­ményeket. Amikor Rembrandt bibliai témát dolgozott ki: kizárólag belső indíttatásra, saját költségén, ren­delés nélkül készítette el. Célja is más volt velük.

Next

/
Thumbnails
Contents