Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)

1962-12-01 / 10. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

21

EDNA ST. VINCENT MILLAY:

A ROZSDÁS HÁRFA BALLADÁJA

Fordította: DR. NÉMETH KÁLMÁN

Pici voltam, térdigérő talán.

Amikor azt mondta Édesanyám:

"Ruhát varrnék reád kicsi Kincsem,

De még egy hozzávaló rongyom sincsen."

"Csupa üresség van a házban.

Se tü, se cérna a ládafiában.

Még egy csorba, életlen ollót se látok.

Amivel kiszabnék néked egy térdnadrágot!"

"Csak puszta üresség van már nálunk.

Meg egy megszáradt komiszkenyér.

Meg egy angyal-fejű, ócska hárfa.

Egy eladó, rozsdás muzsika.

Amihez vevőt nem találunk . . ."

Kora-ősz volt akkor, mikor ezeket mondta,

S szemében a Lélek Gyöngye fénylett . . .

Hideg ősz után már igy beszélt Anyám:

"Ha reád nézek, fiam, megfagy bennem a lélek."

"Vékony vállacskádnak két kiálló csontja:

Két dárdával fenyegeti a világot.

Hogy tudnám én azokat betakarni?

Hol szerzek néked. Kicsim, egy nagykabátot?"

"Csupán az vigasztalhat engem.

Hogy beteg apádat eltemettem.

Legalább Apu nem látja meg a drága.

Miképpen didereg az Árvácskája."

A hideg ősz-utó nyomában:

Csikorgó szánon megérkezett a tél! . . .

Mégcsak egy meleg ingem sem volt S a "nagykabát" álmát megcsípte a dér.

Pajtásaim sorban megtagadtak.

Rongyaimért tagadtak meg ők.

Be sem engedtek az iskolába,

S a játszótérről: elzavart az őr.

Leggőgösebb pajtás mégiscsak az álom.

Az álom még Karácsony táján is elkerült. Virrasztó sóhajom meghallotta Anyám S hogy megvigasztaljon, ágyam szélére ült.

"Ide, a keblemre dűlj . . mondta Anyám,

A csonjaidat majd melegre súrolom.

A szivedet melegítse fel a csókom,

S ringasson álomba bölcső-dalom."

Zengeni kezdett száján az altatódal S mikor fülem az énekét meghallotta:

Esetlen vékony lábam a padlóra dobtam,

S örömömben furcsa táncokat roptam.

Félóráig Anyámmal együtt boldog voltam.

Varázsütésre boldog lettem,

A nyomorunkat elfeledtem . . .

A tomboló téllel mégsem lehetett bírni.

Fütyülő közönnyel, kegyetlenül Már a bútorunkat kezdte vinni.

Ordított a vihar farkas-szájjal S verte fedelünket nagy kalapáccsal . . .

S mire decembernek közepére értünk:

Felvágtuk és eltüzeltük minden székünk.

Egy szék megmaradt abból az okból.

Hogy nem tudta szétverni Anyám,

Aki hárfájának is kegyelmet adott . . .

"Parázsa úgy sincs" mondta "s valaki megveheti még, A hangjáért vagy csak irgalomból . . .

Karácsonykor már annyira fáztam.

Hogy teli torokból kiabáltam!

S mikor önmagam most álomba ríttam.

Anyámat láttam ülni a megmaradt széken.

Úgy, ahogy felsírtam:

Kékszemében csupa szeretet,

Arcára titokzatos fény esett . . .

A másvilágból? Valami rejtett fényforrásból? Homlokára másvilági fény esett.

Szemre csak húszéves lehetett.

Egy nappal sem több, vagy kevesebb!

Ölében angyalos hárfa zsongott S mint muzsikáló szövő-szék.

Mint egy világitó szökőkút Selymes, szépséges szineket ontott.

Finom ujjai szaladtak a szövő-hárfán,

Zizzent a fonal a hurok hátán.

Láttam, hogy figyeli és szélesíti a mintát,

S mégis, csak ma értem meg igazán Hárfán-szövő Édesanyám kedves titkát.

Mikor a hárfánk szólani kezdett:

Fénylőarcu Anyám is munkába kezdett!

Keze meg nem állott a hurok rácsán S drága dolgokat szőtt ki A régi, eladó, rozsdás hárfán.

Szőtt előbb egy mellényt Cseresznye-pirosat.

Szőtt még három mentét Aranyzsinórosat.

Szőtt egy kis palástot.

Szinte rá volt Írva:

"Királyfinak készült.

Pompás parádéra."

(Én is láttam rajta Mégis vakon hittem:

"Ez az én uj-ruhám.

Nékem szőtték itten.")

Szőtt két nadrágot.

És tiz pár harisnyát,

Bundás keztyüt, két párt És meleg topánkát.

S énekelt, amig szőtt.

Kristálytiszta hangon . . .