Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-11-01 / 9. szám
20 REFORMÁTUSOK LAPJA Ilyenkor ijedten hajolt ágyam felé a megriadt emberpár. Csalogatták volna gondolatom titkát. De hogyan tudhatta volna szavakba foglalni egy gyermek azt, amit még ma is csak könnyezve tudok végiggondolni! Szüleim fájdalmat csillapító érintéséért esedeztem ilyenkor. Azért fohászkodtam, hogy kezem, szavam, hangom, pillantásom nyerhesse el a lélek és test szenvedését enyhitő égi erőt. ★ ★ ★ Sokféle változást tartogatott számomra az élet. De ma sem sokat módosított gyermeki vágyaimon. Ha a boldogságot szavakba akarom formálni, ma sem tudok jobbat kívánni magamnak és családomnak, mint édesapánk hitét, édesanyánk örömös munkáját s kettőjük bánatenyhitő lelkének jóságát. Szüleim példaadó élete felvértezett a megpróbáltatások ellen. Még ma is véd, még ma is oltalmaz. Emlékeken át erősitgetik a boldogság tőlük kapott titkát. S mikor mindennapos imádságban megköszönöm Istennek, hogy éltek, hogy ilyenek voltak, néha belém- döbben az irtózatos kérdés: — Mit kap szüleitől utravalóul a mai gyermek?! Huszonöt éve halt meg József Attila József Attila megjelenése a magyar irodalomban felért egy jobbágyfelszabadítással. Amig legjobbjaink a Reformkortól a Nyugat nemzedékig igyekeztek megnyitni a paraszti nép számára az utat a nemzet testébe, az ipari munkásság hangja irodalmunkban vele jelentkezett először a “város” és a nemzet “peremén”. Hiába szórt átkot a sovány proletárfiu fejére a hatalom ezerféle “fura-ura”, alig másfél évtizedes irodalmi munkássága alatt a magyar ifjúság látásmódját olyan mértékben befolyásolta, mint kívüle csak Petőfi, Ady, Németh László és most Bibó István. Lírája széles skáláját öleli fel a témáknak, a legkedvesebb-közvetlenebb dajkadalok, gyermekversek és istenes költeményektől (Csendes Estéli Zsoltár, Istenem, stb.) szerelmi költeményein át, amelyek között az Óda a világirodalom legszebbikei közt foglal helyet, hatalmas erejű politikai verseiig. Költőnek lenni azonban nálunk mindig többet jelentett, mint csupán versfaragónak. József Attila mondanivalója izzó magyarsága mellett az egész emberiséghez szólt. Talán ennek köszönhető, hogy az ő, a közbeszéd egyszerűségével kifejezett lírája lesz az első, amely kitör a magyar nyelv “lefordíthatatlanságának” korlátái közül, s most megjelenő francia fordítása helyet kér számára a világirodalom halhatatlanjainak sorában. Korunkban, amikor minden odlalról tódulnak ránk az “ordas eszmék”, s “az emberiségen, mint ... a rák, nem egy szörny állam iszonyata rág’, jóleső büszkeséggel emlékezünk rá, aki “fehérek között” megmaradt “egy európai ’. Szive, amelyen huszonöt évvel ezelőtt a balaton- szárszói állomáson a vonat robogott keresztül, sziveinkben dobog tovább. Papp László NEM GYALOG JÖTTEM: KARIKAZTAM MÉCS LÁSZLÓ VERSE Egy gyermek jött hozzám levéllel Mezítláb, harmadik határból, Oly piros arccal, mintha lázban Lett volna. Szóltam: gyalog jöttél? “Nem gyalog jöttem: karikáztam!” Ki volna oly bolond: potyára Befutni jó pár kilométert? De karikával: nem sok ötven! Ö öncsalások bölcse: Gyermek! “Karikáztam, nem gyalog jöttem!” Szent játékosság: halál-szürke Világ-malomban, unalomban Arany kerék, tündéri ének! Egy kerékkel több mint a lusták, Jajjal nyaválygólc seregének! így jöttem én! A gyerekkortól A férfikorig hány mérföld van? Gyarlón, szegényen áztam, fáztam, De vállaimra lepke-raj szállt, Nem gyalog jöttem: karikáztam. Mily hosszú ut van a szivünktől Más ember szívig, mert az ördög Vezet orrunknál, megalázón. En könnyen érek sok-sok szívhez: Nem gyalog járok, karikázom. Az Istenig de messzi ut van A Halál országán keresztül! Ha hívnak majd, nem immel-ámmal Megyek, átvágok mint a villám Arany kegyelem-karikámmal! KÉT POHÁR ÉS AZ IRODALOM A marosvásárhelyi kollégium könyvtárában ezelőtt sok esztendővel láttam egy kis fapoharat, tele hamuval. Bolyai Farkas élete végén elégette összes szép- irodalmi müveit, s annak a hamvedre volt ez a fapohár. A pohárra ez a vers volt ráírva öreg betűkkel: Si paulum decessit a summo, vergit ad imum. Ha el nem éri a tökélyt, semmivé válik. — Látod ez az irodalom képe — mondotta ifjúkori barátom, a korán elhunyt erdélyi iró, Balogh Endre. Az első pillanatban nem tudtam rá felelni. De ki jövet, a könyvtár ablakában láttam egy üvegpoharat, tele apró petúnia-maggal. Most már tudtam felelni Balogh Endrének: Látod: ez az irodalom igazi képe. Olyan mint a másik, de egy egész tavasz szunnyad benne és vár feltámadásra! — (Ravasz László.)
