Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-11-01 / 9. szám
UTRAVALó Irla: Szenlmihályiné Szabó Mária 1. Apánk soha nem kereste a magányt. Még szentigét is közöttünk választott vasárnapi prédikációjához. Körül ültük az ebédlő asztalnál. Boldog voltam, hogy láthattam aranyszőke fejét. Figyeltem előrenyujtott keze közt a kettényilt bibliát. Megfakult aranyszélei tompán ragyogtak, mintha glóriát vontak volna a tartalom köré. S ez a megközelíthetetlenséget árasztó fény világított apánk arcán is. Úgy áradt az áhitat az összehajtogatott papirdarab- kákkal megjelölt helyekből, mintha valaki máris hangos fennszóval hirdette volna az örök igazságokat. Ilyenkor mi is csendben voltunk. De ő maga néha megszakította a szent könyv és áhitatba merült lelke közötti kapcsolatot. Felemelte fejét. Kékszeméből fénykéve sugárzott. Úgy nézett reánk, mintha messze útról jött volna közibénk. Mintha most vált volna ki az Üdvözítőt követő seregből. S csak azért térült volna vissza hozzánk, hogy egy-egy pillantással, halkan a csendbe hullatott szavakkal, velünk is közölhesse a kegyelem ajándékait. Dolgozni alig láttuk. Egészen kicsi koromban azt hittem, amit ma újra hinnem kell: a természetből hallgatta ki választott igéjéhez a szentbeszédet. Soha nem látszott rajta az alkotás vergődése. Sokszor elnéztem tavasszal. Ezerszirmu rózsákkal szegett utón járt. A rózsatövek szúrós gallyai között nyíló ibolyák lilapárnája domborodott. Zümmögő méhek kutattak mézet a nap felé emelkedő, illatos kely- hecskékben. S apánk a méhek ujjongásából hallgatta, az ibolyák kelyhében nézte az Istent. Aztán a köny- nyedén lebegő, színes felhőkre emelte szemét. Visszatükröződött benne a végtelenség. Ajkára mosoly röppent. S mire a két harang összezendülése imádságos JÁTÉK KANNÁS ALAJOS Puhán hullámzanalc velünk a dombok, habként lebeg a sok fehér virág, szellők kócolnak — lágy hajad kibomlott — és fürge ujjal kifosztják a lombot, fülünkbe suttognak bolwt, bolondot és halkan csengettyüz a holdvilág. Sűrű, édes fénnyel itat a béke, magába ránt a játék mélye, cinkos mosollyal intenek a fák, mig kergetőzve bukdosunk a réten s úgy ringatózunk egymás tág szemében, mint zöld vizen aranyló kiskacsák. áhítatra hívogatta kis falunk népét, apánk felkészülve léphetett elébük. A régi szószékben szinte láthatatlanná vált magas alakja. Csak hangja lebegett a feléjehajló szivek felett. Csak hite világított, mintha az ólomkarikákkal szegett ablakok helyett ebből a tiszta imádatból sugárzott volna a fény. Okoskodó, lázadozó szivemben korán megfogamzott a vágy: — Add Istenem, hogy igy tudjak hinni, bízni, jót hirdetni! 2. Elmélyült apánk szellemi munkája felett anyánk volt az őrangyal. Felemelt vékony ujja visszakönyörögte a hangosabb szót. Édes mosolya mosollyá szelídítette feltörni akaró kacagásunkat. Soha nem pihent. Még ilyenkor is fénylő tü siklott finom kis kezében apró szövetdarabokon át. Minden öltéssel mi jutottunk közelebb uj örömökhöz. Meleg kabáthoz, szép ruhácskákhoz — a kisebbek bohókás állathoz, babaruhához . . . A tágas lakás minden zugában virágok illatoztak. Anyánk meleg szivétől szépültek meghitté a hatalmas szobák. Kicsi volt és törékeny. Alakja, arca, szinte gyermeki. Mégis mindenütt éreztük gondoskodását. A nagy kert keze nyomán virágzott paradicsommá. Apró lába alig mélyedt a veteményes ágyak frissen gereblyézett földjébe. A konyhában minden finom ételnek ő adta meg az izét. De azért játékunkat, tanulásunkat is ő irányította. Ha az ajtón kilépett, elébe kúszott a házőrző kutya. Felemelt farkukkal szinte körülcirógatták a macskák. A gazdasági udvarban hivó szó nélkül is köréje sereglett minden állat. S a mi házunkban soha nem volt nyelvelő cseléd. Mosolygással kormányozott játék volt az élet. Napsugaras szeme után igazodó, dús termés a munka . . . Mégis korán megéreztem a verejtéktelen szorgoskodás nagy erejét. Megértettem, hogy ez a mosolyos uralkodás nagyobb hatalom a perlekedésnél. Sokszor felsírt bennem a kívánság: — Add Istenem, hogy ilyen szorgalmas és kedvvel dolgozó lehessek, mint a kisanyám! 3. Gyakran voltam beteg. Nem is nagyon bántam. A betegnek nálunk még az egészséges embernél is jobb dolga volt. Ilyenkor még több jutott neki anyánk mosolyából, apánk simogatásából. S ha lázas homlokomon összetalálkozott az értem remegő két kéz, ha a buzakék és aranyszínű szempárokból rámvilágitott a földöntúli jóság, felzokogtam a boldogságtól és vágytól.
