Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-10-01 / 8. szám
ARCKÉPEK: Vikár Béla (Vikár Béla, a kiváló etnográfus, népdalgyüjtő, műfordító, a Magyar Néprajzi Társaság egyik alapítója, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a parlamenti Gyorsíró Iroda hosszú éveken volt főnöke 1859-ben született a somogymegyei Hetés községben, ahol apja, Vikár János református lelkész már szintén foglalkozott népdalgyűjtéssel. Vikár Béla nevéhez fűződik többek között a fonográffal való népdalgyűjtés megindítása (1896), amivel nemcsak a magyar, de az európai zene-folklore történetében is alapvető jelentőségű reformot kezdeményezett. Ezt az 1900-as párisi nemzetközi folklore-kongresszus is elismerte és megállapította határozatilag a fonográf szükségességét a népdalgyűjtéshez. Ugyanitt Vikár bemutta fonogrammjait és felhívta a kongresszus figyelmét a magyar pavillonban kiállított 500 hengerből álló gyűjteményére. Vikár Béla irodalmunkban is nevet szerzett magának. Munkái közül legismertebb a finn nemzeti eposznak, a Kalevalának a lefordítása. Tevékeny életét igen nehéz körülmények között fejezte be. 1945-ben halt meg Dunavecsén. 1947-ben exhumálták és a Budapest Székesfőváros által adományozott díszsírhelyen temették el újra. Rendkívül értékes anyagot tartalmazó, gyorsírásban fennmaradt feljegyzéseinek átültetése már megtörtént és a terjedelmes anyag Vikár Béla életrajzával együtt a Tudományos Akadémia 3 kötetnyi uj kiadványában fog napvilágot látni.) KI A LEGÉNY A CSÁRDÁBAN? A parlamenti gyorsíró irodában, néhai Vikár Béla főnöki Íróasztala oldalán kezdtem elmélkedni erről a kérdésről. Nagyon el volt foglalva és azt üzente ki az ülésteremből, hogy csak nyugodtan várjak. Amint lehet, jön. Hasznosítani próbáltam a várakozás idejét. Elkezdtem Írni. Majd ki derül a végén, hogy “ki a legény a csárdában?” Nem olyan csekélyke tisztesség ám ez a falu, a tanya szemében. A hetedik határba is elszalad a hire, ha vásárkor, búcsúkor, kiváltképpen Pünkösd napján, de még közönségesebb templomjáró ünnepen is, valamelyik leányért, vagy csak úgy a puszta virtusért számadást tesznek a legények, oszt mindegyik azzal az “égbül esett, cifranyelü, tükörfényes kis baltával” iparkodik a másiknak a fejére fölróni a tartozását. Milyen tartozást? Hát erről ugyan nem a takarékszámla szokott bizonykodni, de azért van olyan hiteles súlya. Sőt. Még hamarább érvényesíthető, végrehajtható. Nem kell hozzá se biró, se esküdt. Olyan súlyos természetű tartozás. Súlyos, mert mindenki követeli. A kökényszemü, tűzről pattant menyecske, meg a többi fehérnép, nemkülönben a férfisorba számítók is az állitáskötelezettség korától egészen a népfölkelés utolsó évfolyamáig, de még, tisztelet az egyenes derekúak minden korának, azontúl is esetleg. Szóval: a “köz” követeli. Aki erős, az tartozik. Mentül nagyobb erő, antul nagyobb adósság. Azt pedig rendbe kell hozni. Becsület kérdése. A leszámolás napja elérkezik, csak úgy, mint a börzén, meg a törvényházban. Elvállik egy-kettőre, ki tartozik a legtöbbel, mert az a furcsa, hogy a végén ennek lesz mégis a legnagyobb “hitele”. Eddig jutottam első nekifutásra . . . Szerencsére meghallottam Béla bátyám hangját a szomszéd szobából. De arra már nem volt időm, hogy a papirt zsebrevágjam. Rácsapott az Írásra: “Lássuk, még mire jó a költségvetési vita heve?” És hozzátette, huncut mosollyal kanyaritva rá a rímet: “No és az újszülöttnek a neve?” “Majd a végén. Az az utolsó aktus’, mondom, miközben Béla bátyám, szép fehér szakállát simogatva, végigolvasta írásomat. Pár pillanatig gondolkozott. Aztán hátranyult és az Íróasztal mögötti könyvespolcról leemelt egy nyolcadrét kötetet, kicsit lapozgatott benne és rábukkanva, amit keresett, kezembe nyomta: “Olvasd csak. Én nem adnék neki más címet, mint az első sor. Feltetted a kérdést. Itt a felelet rá. Bemutatod a legényt. Be se kell, hogy te mutassad. Bemutatkozik maga a legény. Olvasd csak . . .” Olvasom: (Vikár Béla: Somogymegye népköltészete. A Kisfaludy Társaság kiadása. Bp. 1907.) Hat bujtárnak vagyok fejedelme. Úgy iisziölnek: Gazduram Kegyelme . . . Gúla keríti a cserényemeí. Hat komondor istrázsál engömet. Magamban is bennem van a lélök: Sem zsivántul, sem vadtul nem féllök. Ha szögény is, de magamé vagyok: Szógállatot szabaccságér állok. Kis királyság az én állapotom: Igazgató törvény bunkos botom. Országom az egész baromjárás. Nagy poientáí egy révbéli gulás. Nem bánom, hogy parasztnak születtem. Csak azér', hogy gulássá lőhettem. Eb cseréjjen cserént palotával Vagy életét köszvényös nagy úrral. Még asz' mongyák: nincs asztalom, széköm, A bárónak sincs ojjan, mint néköm. 'zenyim egész halom álló partja, Ószöm-iszom, mikor kedvem tartja. Cifra szűröm Veszperémbe vöttem. Érte harminc forintot fizettem.
