Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-08-01 / 7. szám
£ mmmk és-SZÓRAKOZTATÓ ♦ OLVASMAINIYOK Mit mondjak Áprily Lajosról? Először is az lep meg: mennyire egyéniség, menynyire semper idem. Nem a dallama mindig ugyanaz: a lelke, mint instrumentum ugyanaz mindig. Nemcsak annak van színe, amit mond; annak is, aki mondja s ez a szin nem az érzéseiből jön, az érzései jönnek ebbe és megfürödnek benne, mint a hangok az ezüst trombita öblökben. Valami tiszta szomorúság, bánatba hajló mélaság jellemzi ezt a lélekszer- számot: ha nagyon nevetne egy erdőmélyen, a szived megnyilalna: vájjon ki sir itt olyan halkan, olyan hevesen? Sokat örültem annak, hogy több benne a művészi elem, mint a gondolati, vagy az acut-érzelmi. Azt akarom ezzel mondani, hogy a versei egészen készen vannak, be vannak fejezve s ő szinte fájdalmas mosollyal, félre állva előlük, bucsuzkodik tőlük: elmegy, mert nincs már több dolgozni való rajtuk. Ugyanis vannak költők, akik a szemünk láttára szülnek; verseik frissen bugyognak föl a habzó, izgatott kútfőből, mint a szénsavas források; alkotásaik előttünk kezdenek lenni, Ígérnek, lendülnek s a végén befejeződnek. Az ilyen versek az állandó jelen, az acut ÁPRILY: EGYETLEN VERS A lélek, mikor búcsúzva bontja szárnyait, visz magával a földről valamit. Eszmét, melyet világra ö hozott, virágot, melyet ö virágozott. És Istenem, én mit vigyek neked? Nem vihetek én mást, csak verseket. Kiválasztok pár utamra — valót, a többinél tisztábban dalolót. S ahol ösvénnyel vár az égi rét, zenét hallok majd, felséges zenét. Barátom, aki már előre ment, azt a zenét rég hallja odafent. S ahogy azt a muzsikát hallgatom, azt a keveset rendre hullatom. Az a zene csak vallatja velem: Süket sor — nem merem — ezt sem merem. S amikor, Uram, hozzád érkezem, könnyű kezem miatt szégyenkezem. A választottakból csak egy maradt, az, amelyikben elmondtam neked, hogyan szerettem drága földedet. S szólok: Csak ennyit hoztam, ó, Uram, ne Ítéld meg nagyon szigorúan. érzések termése, itt a vers szinte nem is cél, csak eszköz a megkönnyebbülésre. Áprily nem ilyen. Legtisztább lyrájában is van epikai elem vagy leiró elem s a szépség épen ezeken fordul meg. A verseinek háttere van: egy hallgatón közlött nagy epi- kum, amit beerez finom lyrájával. Egy-egy évezredes barna bástyát képzeltet el velünk, mert rá akarja futtatni érzelmeinek egy pár piros futórózsáját. Ez a “tájképes lyra” minden más nemzet irodalmában csodákat miveit s talán épen a század dalává vált; csak nálunk hallgatott, pedig itt Ígérkeztek a világ legszebb költeményei: A puszta télen, A kutyakaparó, Vajda Nyári les-e, Vaali erdeje s egy-két magános Ady-gyöngy: például Májusi zápor után. Különös szerelem ez, amivel a poézis a pictura csókjaira áhitűzik s találkát adnak egymásnak egy szent berekben: az Impressioban. Áprily úgy összeforrott a természettel, mint egy Pán. Ő az a magyar költő, aki leginkább benne él fűben, fában, erdőben, nemcsak lelkileg, hanem testileg is. A verse csupa muzsika, a verselése káprázatos, minden sora megfagyott melódia. És mégis minden költeménye annyira visualis, hogy le lehet rajzolni, meg lehet festeni, ki lehet mintázni. Áprily illusztrálható lyrai költeményeket ir. Ennek az az oka, hogy e költemények már magukban véve illusztrációk belső képekhez, amelyek olyan tiszták és mozdulatlanok, mint az állócsillagok. Költeményei nemcsak addig terjednek, ameddig fogalmi és logikai matériájuk ér, sokszor a költemény igazi értelme ezen túl kezdődik és ezen túl csattan el. Mikor Áprily a legnagyobb dolgait akarja elmondani, mindig elhallgat, s ezzel a legtökéletesebb nyelvvel sikerül neki a legnagyobb dolgokat maradék nélkül elmondania. Különös, de úgy van, hogy ennek az egészséges, derült és harmonikus embernek, akit, reá nézve, valami görög olimpiászra képzelünk, van egy csendes társa, a halál. Legtöbbet ez foglalkoztatja, s mig ö ruganyos léptekkel jár zuzmarás havasokon és titokzatos erdőboltok alatt, s lába alatt porzik a hó és suhog az avar: háta megett jár rozzant hegedűjével a halál. így muzsikáltatja magát végig a világon. Azt sem tudom tagadni hogy reám olyan benyomást tesz, mintha északi ember volna. Ez a Székelyországba szakadt Wiking-legény, a hó- és jégország költője, zúzmara-tartomány bujdosó fejedelme, akinek világa csillog a napfényben, de tudja, hogy a nap fényétől meg fog halni. Verseiben nagy, el- zugott tragédiáknak nyoma, füstje, bánata érzik. — Beteljesedő fenyegetések árnyékai kúsznak fel az égre. Szelíd, szomorú, méltóságos felebbezéseire mindig elutasító végzést hoz a fekete Curia, a Végzet . . . Kicsiny, csendes, lírai pastellek a költeményei, de mégis mindenik a végtelenségbe vezet: a múlandóságba, vagy az örökkévalóságba, aszerint, minek érzi ugyanazt a dolgot a költő. ARCKÉPEK: Áprily Lajos
