Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-06-01 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 29 — Adja ide a kontrektust! — Micsoda kontrektust? — Hát a Zákány kontrektusát. — Ki a ménta az a Zákány? — Hát aki vicekirály vót a törökvilágban. Hiszön hallott arrul öleget az ilyen urféle, mint maga. Az a sok vágyom, az a tömérdek pénz! Aranyak bográcsba, akit nem tud mögemelni hat embör! Aki a kontraktust kereste, az nagy, vállas öreg paraszt volt, deákferences ábrázatu, kánikula idején is bőrködmönben. Szélmolnár a Siró-dülőből, jó négy óra járásra a szállásomhoz. A szívtelen városi ur, aki semmit se akart tudni a kontraktusról, én voltam, a vadember, akinek ime utána jött a hivatali gond ide is, az Isten háta mögé. — Ki küldte magát ide, bátyám? — Hát tudja, a nótaáruló, a Sóhajtás Hidegvágó Lajos. Ü mondta, hogy ha bemönök a kultulpalotába, ott majd ideadják a kontrektust. De otthon aszonta néköm valami pedintör, hogy maga nélkül ü ki nem adhati. Hát látja, azért kerestem mög magát, hogy szabadijja föl a kontrektust. Abbul én kinézöm, hun van elásva a pénz, oszt majd fölvösszük. Sok pénz, nagy vagyon, ott köll annak lönni valahun a mi dűlőnkben. A széles ember lehajtott fejjel állt előttem, az eperfa alatt. A levelek árnyéka játszott a homokon, azt nézte, mig elmondta, micsoda jeles ember volt az a Zákány vicekirály. Mikor bejöttek a törökök, minden kincsét belehányatta egy nagy gödörbe, aztán mindenkit agyonveretett, aki tudott róla, de kontraktusba íratta meg az egészet, hogy tudjanak róla a maradékok is. Szép tempósan beszélt, mintha csak arról volna szó, hogy fübérkönyvet váltott a birkájának, de a birka megdöglött, hát most már ki legelje le a kiváltott füvet? Csak mikor fölnézett, látszott a szemében a téboly ragyogása. — De hát miért énrajtam keresi kend a kontrektust, bátyám? — Hát azért, mert maga őrzi ott a kurtulpalotá- ban a Kossuth atyánk kislajbijával együtt. Bele köll neköm abba néznöm, mert abbul mingyárt kilátom, hun van a tötthely. Még az akol is bele van rajzolva, aki alá elásták. Hát csak adják ide a kontrektust. — Adnám én jó szívvel, de ha nincs nálam. Bolonddá tette kendet a nótaáruló. — Aszondi? — hökkent meg az ember. — A nótaáruló? No mögállj, nótaáruló, majd a szömedbe nézők! Ez egy héttel ezelőtt volt, s ma megint beállított hozzám a szélmolnár. De most már föl volt hevülve egy kicsit, bot is volt nála, azzal kocogtatta a tornácpadlót. — Hát csak ide köll adni a kontrektust, hallja. Mert csak itt van az magánál, az én szömem nem lőhet bekötni. Próbáltam neki magyarázni, hogy eszemágában sincs nekem olyasmi. Van nekem más dolgom is, mint hogy szélmolnárokkal játszam szembekötösdit. — Hát akkor föllázitom maga ellen a népeköt, ha maga ilyen hamis embör, oszt eltitkoli a szögény- ségtül, ami a szögénységöt illeti. — Nini — mondom — hát mért illetné a szögénységöt? Hiszen Zákány vicekirály volt, maga annak se ija, se fija. — Igön ám, de a vicekirályok is csak a szögény- ségtül lopták, rabolták össze a kincsöket. Akkor is csak úgy vót az, mint most. Nem akartam szociológiai térre követni a szélmolnárt. Azt mondtam neki, hogy menjen be a városba a főispánhoz, mert a vicekirályok ügyei nem az ilyen kis úrhoz tartoznak, mint én vagyok. Ha valami pernahajder az én nyakamra szabadította, én is rálőcsölhetem másra szegény bolondot. — Nem mék én senkihöz se — ingatta erős elhatározással a fejét. — Minek mönnék, mikor a kon- trektus itt van? Olyantul tudom, aki látta, a kéziben is volt, hát minek tagadja? Adja ki, ha Istent üsmer. Most már összetette a két nagy kezét is, úgy könyörgött. — Nézze, nem bánom én, ha mind a magáé lössz is a kincs, neköm csak annyi köll belüle, akin a Márit kiválthatom. — Hát az meg már kicsoda? — Hát az asszony. A Mári. Ott van eltemetve, tudja, Horgason, mán tiz esztendeje. Oszt most midőn éccaka hazajár, úgy könyörög a Krisztus kinszevedé- seire, hogy csak hozassam haza onnan, mert a szerbök közt ő neki nincsen maradása. De úgy leromlott az mán lélöknek is, az istenadta, hogy csak olyan, mint a pókháló. Hát ugye, hogy ezt mög köll tönnöm, ha a malom rámén is? Patakzott a könnye és halkan koppant egy-egy nagy csöpp a bőrpáncélon, amely mögött lehunyott szemmel is láttam a töviskoszoruzta szivét. — De hát azt mondja a nótaáruló, kevés arra a malom. A mi bajunkról csak a Zákány kincse töhet ... A kontrektus, ha mögkerül . . . Vagy ha elvész az a másik kontraktus, amit Trianonban csináltak a mostani vicekirályok, akik miatt jaj, még halott szélmolnárnék testének sincs földben nyugovása. Móra Ferenc hogy ne saját hazánk jövője érdekében vállalnánk elsősorban áldozatokat. ★ ★ ★ Móra Ferencnek soraim után közölt örökszép elbeszéléséből erre a szolgálatra nyerhetünk biztatást. Talán alig van még egy rövid történet irodalmunkban, amelyik a trianoni fájdalmat olyan meghatóan és jóízűen tudná újra és újra felszakitani lelkűnkben, mint a “Zákány, a vicekirály”. Mikor évekkel ezelőtt legelőször olvastam, utolsó bekezdése összeszoritotta a szivemet. Gyermekkorom igézetes temető-epizódjának nagy kérdését újította fel: Lehet ekkora a bánat? Móra Ferenc “szélmolnáraiból” azóta a csonka határokon kívülre is jutott jópár. Mi is azok vagyunk. Kilincsről-kilincsre kell járnunk a Trianon szóval — mint a régi és a jelen igazságtalanságok szülte nagy magyar fájdalmak szimbolikus, gyüjtőkifejezésével — az ajkunkon . . . amig csak meg nem találjuk a “kontrektust”. Péter Erzsébet ZÁKÁNY, A VICEKIRÁLY
