Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-06-01 / 6. szám
28 REFORMÁTUSOK LAPJA A “KONTREKTUST” KERESŐ MAGYAR “SZÉLMOLNÁROKHOZ” Előszó Móra Ferenc novellájához Nagyon találó megjegyzést hallottam korunkról egy magyar zeneprofesszortól: “Többé nincsen távolság a világban, csak messzeség.” A természettudományi és technikai felfedezések, relativ értelemben, valóban a minimálisra szükitették az országok és földrészek közötti mérföldeket. Az utolsó két évtized, következetesen, uj szót divatositott az őszinte tenni- vágyásba beleunt emberiség mü-pesszimizmusba burkolt “távolság” szava helyébe. Ma azért nem értjük meg egymást, mert “messzire” vagyunk egymástól. A fogalomhoz tartozó kézlegyintés megmaradt. A pilá- tusi kézmosás kényelmes lehetősége is. Az uj jelző szóban az évszázados közöny és lelkiismeretlenség rejlik változatlanul. ★ ★ ★ Gyermekkori életepizódjaim emlékeiből visszavisszatér egy hideg őszi délután. Egy városszéli temetőkert ravatalozó kápolnájában álltam szüleimmel. A sok felnőtt láb és kéz közé préselődve csak olyankor nézhettem körül, amikor egy-egy korai távozó nyomában pár pillanatra rés nyilt a fejem felett. Lenyűgöző és ünnepélyes látvány volt a nagyok köny- nyes, komoly arca. Megijedtem. Kérdések fojtogattak: Lehet ekkora a bánat? Mi a bánat? . . . Számomra, aki az első világháborút követő évtizedben születtem — valószínűleg kortársaim számára is — a “Trianon” LÁTTAM REJTETT TÖRVÉNYED ADY ENDRE VERSE Rejtett törvényed. Uram, akkor láttam. Mikor megint vígan szedtem a lábam S megint nevetett a szemem S az Élet teljes kórusa Megint csak énbennem dalolt S úgy buktam föl, mint buta holt, Megfagyotían a teljességes nyárban S fölöttem minden kórusok kórusa: A Tied, a kegyetlen, zúgva zengett. Kis Földeden, Uram, úgy dermedett meg A Nyár s kivált az én nyaram. Miként Könyvedben Írva van. Szive le sok nazareus szentednek. Engem rohanó gőz-szekér Vitt halottan holt reményhez Keletnek: Megfagytam s lángolt a világ. Megfagyott az én uj ajándék-nyaram S egy vad zápor a gőzösünkre paskolt. Szép volt. Uram, szörnyű és tán igaz volt. Dörögtek a fellegeid S menny-köved százszor is üzent Ulszéli, tűnő fáknak a magasból. Egy-egy köved nagyon talált És sohasem válogatott. Melyik fa pusziul, melyik marad épnek. Láttam, Uram, akkor rejtett törvényed: Hogy mit csinálsz: azt Te tudod. szó valami ehhez hasonlatos misztikus fájdalmat jelentett akkoriban. Egy érzést-magyarázó, jelképes kifejezés volt, amelyet nem asszociált képzeletem se a versaillesi királyi park történelmi jelentőségű kastélyával, se dokumentumokkal. A békeszerződéssel csak iskolás koromban találkoztam össze, tantételként. Gyászos költeménnyé, klasszikus tragédia-szöveggé komponálódott bennem az elvesztett értékeinkkel kapcsolatos sok-sok statisztikai adat. Alakult, komolyodott és mire a második világháború végén kiléptem az “életbe”, egyetlen szóba tömörült. Ismét szimbólummá változott. — Trianon: igazságtalanság. ★ ★ ★ A különböző fajok és országok “más világának” különbözőségeiből eredő fogalmak félreértéseit soha többé nem okolhatja az emberiség a rosszindulatú háborúk és békeszerződések tévedéseiért. Nincs többé távolság, ismeretlen nép, elzárt kultúra. A kis nemzetek történelme, sajátos életszemlélete, jogai és geográfiai helyzetéből származó természetes adottságai tagadhatatlanul beléptek a civilizált világ köztudatába. Ma a “messzeségek” félreértéseit kell csökkenteni: a szeretetlenséget és a közömbösséget. Fajtánknak becsületet és barátokat szerezni, történelmünket népszerűsíteni kinek volna felelőssége, ha nem a föld minden tájára szétszóródott magyar emigrációnak? Ilyen építő példaadás az amerikai magyarság élete? Milyenek vagyunk? ... Az univerzálissá vált emberi szeretetlenség jegyeit viseljük homlokunkon, szavainkban. Vádolunk, kérkedünk: Kinek nagyobb a terhe? Ki veszitett többet? Sebeinket nyaldossuk egyhelyben topogva, mint akiket ezeréves történelmünk temérdek “Trianonja” nem fenkölt lélekre, igazságosságra és hűségre nevelt, hanem megmételyezett. Generációkra, címeres és cimertelen jelvénytáborokra ősziünk. Ünnepélyeinkre lelkesedés nélkül járunk, mert egyszerű színészekké válott vezérnek hitt szónokaink nagyrésze. Megtanultuk tőlük, hogy félni kell a szavalóktól. Mutatásból még vásárolunk “kokárdákat”, de belül már szégyenkezünk, amikor kocsmaházakat gazdagítunk az árával. Legtöbben a közömbösségbe, legjobbjaink a magányba menekülnek. Közösségi erő helyett ma már csak személyek viselik itt-ott a magyar bánat terhét. Csoda hát, ha roskadozunk? Minden júniusban átvonul a magyar lélek egén Trianon szimbolikus fekete felhője: igazságtalanságra emlékeztet. Nincs többi dátumhoz kötve a fogalom. Csonka országunk szenvedésében az egész emberiség érverésének beteges lüktetése is érzik. Tragédiánk: világtragédia. Reménységünk: a világ reménysége. Szétszaggatottságunk kérdésének a megoldása nemcsak az uj európai szellemtől, de a messze fekvő országok életének kialakulásától is függ. Akármelyik államban élünk becsületes életet, áldása Magyarországra is visszaszáll. Ha haszontalan példát mutatunk, hazai sirt is ásunk vele. Hogy nemesebb magyarokká lehessünk: tiszta életű, öntudatos világpolgárokká is kell válnunk. Nem lehetünk azonban értékes polgárai a világnak anélkül,