Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)

1962-06-01 / 6. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

13

MEGÚJULÓ EGYHÁZ

Vitéz Ferenc perth amboyi lelkipásztor előadása a Presbiter Szövetség ligonieri konferenciáján

1961 szeptember 4-én

A mai protestántizmust vizsgálva, MacGregor, a los angelesi egyetem theológiai fakultásának dékánja megállapítja, hogy a mai protestántizmus még inkább megérett egy újabb reformációra, mint annak idején az egyház megérett az első reformációra.

Akik hűségesen tanulmányozzák a Szent- irást és szeretik egyházukat, megdöbbenve adnak igazat ennek a megállapitásnak. Úgy látjuk, hogy mai református egyházaink egyre távolodnak a reformáció vivmányaitól, elvilágia- sodnak, klubbá lesznek. Hiveik nem hogy alávetnék magukat az Ige kormányzásának, hanem a maguk kénye-kedve szerint mellékvágányokra kormányozzák az egyházat. Ellentétben a katolicizmussal, a nép szava a döntő. Mellékes, mit mond az Ige, mi az egyház érdeke, mi biblikus és mi missziói. Sokszor a lelkipásztor a presbitériumban szervezett ellenzékkel küzd. Minden erejét arra kell forditania, hogy belső ellenséggel szemben harcoljon ahelyett, hogy a külső ellenséget hóditsa meg. — Ugyancsak MacGregor megállapítja, hogy a protestáns lelkipásztor sokkal inkább saját gyülekezete, mint a külső ellenség mártírja.

A legtöbb és a legjobb esetben olyan egyházaink élete, mint egy jól menő klubé, ahol az ember legbensőbb érzéseiről, Istenhez való viszonyáról beszélni nem túlságosan illő. A vallás magánügy — mondjuk — s szépen, szervezett egyházban korcsosulunk, s növünk ki az egyházból, nem a mennybe, hanem a pokolba.

Érezzük, hogy ezen az állapoton segíteni kell. Minden felekezetnek megvan a maga árnyas és napos oldala. Bennünket közelebbről a mi magyar református egyházaink és gyülekezeteink élete és jövője érdekel ebben az átmeneti időszakban. Átmenet? Miből, mibe? Egy bizonyos mértékben mélyebb, formaibb református keresztyén életből egy kevésbbé formai, szabadabb életbe, melyben az atyák és az apák hite, bibliás, vagy formailag református élete már elveszti jellegzetességét. Amikor az egyház szomorú állapotán töprengünk, magyar és nem magyar, református és nem református keresztyén felekezeteinkre is gondolunk. Szeretnénk segíteni, mert mindenütt nagyon sokat kell segíteni, de elsősorban magyar, kálvinista Sionunk romlásán kesergünk. Beteg egyházi életünkön nem segít a pusztulás felé haladó betegnek mondott vigasztaló szó: Majd jó lesz minden! Nem segít a betegség letagadása, vagy eláltalánositása sem! Itt bűnbánó, igaz szóra, gyógyító késre, az élő Krisztusra van szükség, aki kézen fogja betegét és parancsszavával felemii betegágyából, vagy koporsójából — szemeit megnyitja, szivét és száját megtisztítja, szárnyát megnöveli, Szent Lelke által ujjászüli és majd gyönyörködve mondja neki, menyasszonyának: “Mindenestől szép vagy, én mátkám, és semmi szeplő nincs benned.” (Énekek Éneke 4:7.)

Ni. Vitéz Ferenc

Amikor nyomorúságunk mélyére tekintek, amit mondok, az én hibám is, az egyház nyomorúsága az én nyomorúságom is. Azért mondom, mert “őrálló”-ul adott az Ur a lelki Izráel házának (Ezékiel 3:17), mert munkatársának hivott, s mert egyszer engem is felelőségre szólít az Ur itélőszéke elé.

Sokszor töprengünk — mi segítene egyházunkon. Úgy véljük, hogy evangélizálni kell egyházunkat. Eddig nem hallotta az egyház az evangéliumot? Azért küldött az Ur, hogy ezt hirdessük. Az evangélium tartalmát szinte mindenki tudja. Mindenki tudja, legalább is közöttünk, hogy “úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16.) Csak hogy sok ember számára mindez nem jelent mozditó erőt, megújulást.

A keresztyén egyháznak, közelebbről protestáns egyházainknak “ébredés”-re van szükségük. Személyszerint venni az evangéliumot, felébredni az alvásból, tespedésből, uj napot, uj életet kezdeni. “Mi lelt, te nagy alvó? Kelj fel, kiálts a te Istenedhez . . .” (Jónás 1:6.) “Serkenj föl, aki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus.”