Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-06-01 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 NOVÁK SÁNDOR EMLÉKEZETE Nagytiszteletü Szerkesztő Ur, Kedves pataki diáktársam: Hosszú, hosszú ideje halogatom, tologatom, hogy Írjak Neked, megemlékezvén néhai jó NOVÁK SÁNDORRÓL, közös Alma-Materünk, a pataki öreg kollégiumnak volt igazgatójáról. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én gyakran hazajárok álmomban. Visszatérő, ismétlődő álmaim vannak, hol drága szülőfalumban, Rákospalotán, hol utolsó magyarországi lakhelyemen, Sepsiszentgyörgyön, hol meg Sárospatakon, diákkorom felejthetetlen városában találom magam álmomban. Teremtőm, de régen elkerültem Sárospatakról! — Idestova huszonöt esztendeje, hogy a “GAUDEAMUS IGITUR”, meg a “BALLAG MÁR A VÉN DIÁK” magyarországszerte ismert dallamai után meghatottságtól remegő torokkal rázendítettünk a több mint négyszázéves főiskola boltíves kapuja alól kiballagva a pataki diákok saját bucsudalára: “Bodrog partján van egy város Én is laktam benne Hányszor volt ott a szivemnek Kacagó jókedve. De sok álmot sok örömet Súgott ott az iskolakert Bólingató fája Deresedő öreg fejjel Könnybeborult két szememmel Ma sem bírok a szivemmel Ha gondolok rája.” Csikós nadrágban, fekete zakóban, brillian- tinnal lesimitott hajjal, pelyhedző álunkat véresre borotváltan ballagtunk, búcsúzván az ifjúságtól, a diákélettől, az iskolától, a várostól. Mindenki ott állott olyankor a vén főiskola előtt, a kézigránátját fenyegetően északkelet felé irányitó bakát ábrázoló hősi szobornál, meg az iskolakert bejáratánál. Vitéz Csajka szolgabiró, Szepesi a kövér cukrász, Cicu a sarkiboltos, báró Reichlin Farkas földbirtokos, Csukás a félszemü vasúti hordár (aki tegező viszonyban volt Windischgratz Lajos herceggel) a “Vadkacsához” címzett vendéglő szemüveges kaszirnője, a szakálas postamester — Novák Jóska ügyvéd, a műkedvelők pátronusa, Ozsvald Olga a szépséges tanítónő, Maugsch Gyula (az egyetlen monoklit viselő civil a városban), oh, mindenki ott volt, aki csak számított a városkában! "A vének eliüniek a Kapuból, megszűntek az ifjak énekelni." (Jeremiás siralmai, 5. rész, 14. vers) És ott állott a Nagytiszteletü és Tekintetes Tanári kar, élén NOVÁK SÁNDORRAL, az igazgatóval. Szeretettel, jósággal, szigorral, megértéssel, meghatottsággal figyeltek bennünket, ballagó, érettségiző diákokat a tanár urak. Mint a kertész lesi a pattanni készülő bimbókat a rózsatőn, mint a lovász figyeli az először nyereg alá kerülő csikót, mint a ke- recseny vizsgálgatja a fészek szélén szárnyukat próbálgató fiókákat. Ott állottak a tanárok az iskolakert kapujában, szemben a főiskola kapujával, ünneplő csoportban. A tátottszáju kis pecurok, nyakigláb mendurok, a tiszteletes teológus urak, a képzőből a prepák, a kaszárnyából a határőrök, Hejcéről, Hustácról a csiszlikek, mindenki, mindenki, aki csak élt és mozgott a városkában, ott tolongott a vén Kollégium előtt és mindenki minket, ballagó maturandusokat figyelt. De senki úgy nem figyelt, lesett, vizsgál- gatott minket, mint apánk helyett apánk, igazgatónk, Novák Sándor. NOVÁK SÁNDOR IGAZGATÓ. Ha gondolkozunk az igazgató szó valódi jelentésén, talán kevés emberre illik úgy rá, hogy Igazgató, mint NOVÁK SÁNDORRA illett. Valóban igazgatott ő minket, terelgetett az igaz ut felé, formálván jellemüket, irányítván tanárainkat, felügyelvén testi és lelki táplálkozásunkra egyaránt. Minden tanárnak adtunk mi, diákok valami melléknevet, becenevet — bizony soknak gúnynevet is. Citrom, Birka, Picu, Pines, Kari, Dini — hallom most is lelki félfüllel, ha visszafülelek a soha vissza nem térő aranyidőkbe — de NOVÁK SÁNDORT tudomásom szerint mindenki Novák Sándornak, vagy méginkább igazgató urnák hívta még a hátamögött is. A tisztelet, megbecsülés, felfelénézés megkülönböztető parancsa volt ez bennünk, önszántunkból tettük, senki nem kért, utasított igy minket. Pedig Novák Sándor nem ült elefántcsonttoronyban a fejünk felett. Közöttünk volt a T
