Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)

1962-05-01 / 5. szám

28

REFORMÁTUSOK LAPJA

LESZLEI MÁRIA

BABUSKA

A vasútállomástól keskeny ösvény vezet a tábor felé. Az ösvényen apró léptekkel, előre lógó fejjel jön hazafelé a Babuska. Kétoldalt a havas réteken már gyűlik a sűrű tejszínes köd. Ahogy befordul a tábor széles kapuján, háta mögött a hegyekbe vesző, óriás fehér alkonnyal, sötétkabátos alakja egyetlen ponttá zsugorodik. Minél közelebb jön, annál kisebb és annál feketébb.

Seprűje és vödre helyett kis barna papirkoffert cipel. Megáll, leteszi. Erőtlennek és fáradtnak látszik. Megigazítja homlokábaeső fekete kalapját. Jön tovább.

Nyár volt. A mosókonyhából kidagadt a gőz. A földszinti folyosón lúgos, szürke cseppekben ült a pára a piszkos ajtókon. A padlásszobák felett az átforrósodott gerendák egyre sulyosodtak. A nagy, négyszögü udvaron néhány gyerek ment át. Nem sütött a nap. A hegyek felett majdnem fehér volt az ég. Tikkadt, fakó szél járt. Fekete pontok táncoltak a szemem előtt. Nyelvem kiszáradt és utáltam mindent.

Kopogtak.

— Prosu páni — ennél többet sohasem hallottam tőle. Gyengéden suttogta el a centire nyitott ajtórésnek. Gépiesen kiadtam a padláskulcsot. Az ajtó lassan tovább nyílt. A Babuska megjelent a küszöbön. Ez még sohasem történt meg. Ha csak tehette, nem lépett be egy szobába se. A szobákat csak úgy ismerte, hogy a bútorok egymásra halmozva álltak a sarokban és ő egy tócsa közepén térdelve súrolt. Egyébként csak hosszú, sovány karjával nyúlt be, ha akart valamit.

De most ott állt a küszöbön fekete fejkendővel, lila blúzban, barna szoknyában. Alacsony homlokán, a ráncokban, mint apró vizesárokban, csillogva állt a verejték. — Prosu? — kérdeztem kicsit türelmetlenül. Kilúgozott, fehérkörmü keze megállt a levegőben.

Úgysem értjük egymást. Mit akar? Tegnap adtam oda az összegyűjtött kenyérmaradékot a csirkéinek. Szétszakad a fejem, nem látja? Két napja gyötör a föhn. Hirtelen megszólalt. Nem értettem, mert csak ukránul tudott. De megérintett a hangja. Súlyosan, nedvesen csavarodott rám. Ugyanaz a fojtott hullámzás benne, mint kint, a nyugtalan falevelek között. Megismételte, amit mondott, izgatottabban, sürgetőbben. Lüktető szemgolyóm előtt nőttek a fekete pontok. A fekete pontokon át gépiesen rajzoltam magamba a Babuska alakját. Reszkető, pillátlan szemhéj jak. Rózsaszín vízben úszó szem. Káposzta- szagu szájában egy árva, sárga fog. Beteg lábak. Viszerek és fapapucs. Hogy bírja ez a görnyedt, csapzott öregasszony a nehéz munkát reggeltől estig? Hajnalban már kint teregetett a drótköteleken, elszántan birkózva a csapkodó, megvadult lepedőkkel. A huszágyas kórház és öt-hat család mosását látja el. Padlót súrol. Lépcsőt mos. Szemetet hord.

Minek neki a pénz? Kiért teszi magát tönkre? Ez se jutott még soha eszembe.

— Fáj a feje? — kérdeztem németül. A mondatot szétszedtem tagolt, meztelen szavakra. Nézett rám. Nem tudom, értett-e. Egy székre mutattam. Nem ült le. A frissen vasalt ruha száraz szaga perzselte a levegőt.

Újra beszélni kezdett. A sok, lágyan összeverődő mássalhangzóból elém buggyant fojtott panasza. Vér- telen szájára sötét és piros keserűség gyűlt. A szomszéd város nevét hallottam. Szeme külső sarkából lassan folyt a viz. Valakiről beszélt, aki nagyon sok bajt okozott neki. Valakit lázadva szidott, akit nagyon szeretett. Ennyit éreztem. A konyha felől hosszan, tompán kongattak ebédre. Elnehezedett a fejem. Ukrajna beláthatatlan, szelíd földhullámaival telt meg a szoba. Hagytam, hogy sodorjon az idegen nyelv egyre mélyebben a lélek parttalanná szélesedő utjain. Már úgy tűnt, hogy a Babuska az anyanyelvemen beszélt.

Hirtelen fényképet tartott elém. Hatalmas, fiatal fiú. Vadul tenyésző, harsogó egészség. Fényes izmok. Szép fején sürü, világi tó haj sátor. Csak nagy szemei merednek furcsán rám. Olcsó volt a fotográfus ... A fia? Érte hordja a vizesvödröket és hord körmei helyén repedt, színtelen csontokat? Hát igen. Legalább van valakije. Nem érdemli meg a fickó? Biztosan nem. Talán iszik és nem akar dolgozni. És nekem mért kellett ma végighallgatnom a történetét, melyből egy szót sem értettem? Mindegy. Ezt a napot úgy is elvitte már a főhn.

Lent az udvaron konzervdobozokkal csörömpölve mentek az emberek a konyha felé.

— Ilyen ez a Babuska — szólt az egyik asz- szony. — Reggeltől estig töri magát. Én ugyan nem tenném.

— Érdemes egy bolondért? — ásított a másik.

A kapu előtt ültek a lépcsőn. Ölükben aludt a

kötés. Langyos délután. Szivárványosan, párásán szövődő unalom. Szemben a domboldalon a Babuska matracokat porolt a fűben.

— Ilyen ez a Babuska — mondta újra álmosan az asszony. — Beakarták tenni az Altersheimba. De ő inkább itt töri magát és annak a bolondnak hordja a jó falatokat.

Egyszer megkérdeztem az egyik kórházi nővért:

— Ismeri ennek a Babuskának a fiát? Miféle ember?

— A fiát? Nincs ennek senkije a világon.

— Hát ki az a nagydarab szőke fiú?

Rámnézett.

— Látta a fényképét? — mondta lassan. — Az unokája. Húsz éves. Epilepsziás. Elmegyógyintézetben van tavaly óta. — És megcsóválta a fejét hosszan, elgondolkozva.

Mióta az az izgatott, fülledt nyári nap bedobta a szobámba, Babuska megint nem szólt többet, félszegen és keményre feszitett szájjal ment el mellettem. De minden nap láttam. Csendben foglalta el meghatározhatatlan helyét az életemben. Láttam vak téli reggeleken ruhát teregetni, mikor a gőzölgő fehérnemű pillanat alatt ropogóssá fagyott a keze alatt. A behavazott fák imbolyogva hordozták ágaikon egy-egy ablak korai fényét. Még alig mozdult valaki az udvaron, a konyha táján. Az öregasszony nehézkesen lépdelt át bádogkannájával a letaposatlan havon s az emeleti ablakból alig lehetett megkülönböztetni a lomhán billegő varjaktól. Láttam a kis állomás várószobájában ülni, kopott ünneplőjében, mikor a K-i vonatra várt. Láttam — bár nem voltam ott — ma reggel a városban, ahogy utoljára végigment a