Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-05-01 / 5. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 21 Bimbófakadás Hűvös, komor volt a pirkadó hajnal. Csendes volt a város. Hallgattak a fák és hallgattak a becsukott ablakok. Autónk megállt a kórház hátulsó kapujánál. Egy pillanatra körülnéztem: bimbó, rügy, a természet nagy, tavaszi akarása, nyilásra kész levélkék, rozsdapiros bogyók az ágak hegyén. Törpének éreztem magam. Kicsi, törékeny milliárdja voltam a hatalmas Mindennek, amelynek méhében ezer csoda éledt, fejlődött, bontogatta selymes szirmát. Becsukódott mögöttem a nagy kapu. A neonfényes folyosó végén, messziről hirdette a fekete betűs falitábla: MATERNITY — Szülészet. Átöltöztettek, megvizsgáltak. Féltem. Mindenütt fal, fal, fehér fal vett körül. Börtönben éreztem magam. Haza vágytam. Olyan hatalmas ez az Amerika . . . olyan piciny benne egy magyar asszony! Sürögtek-forogtak körülöttem. Milyen idegenek! Milyen mások! Gondtalanok, vidámak. Csak úgy röppen szavuk: “How are you?” — “Fine, thank you.” Ha megszólalna egy sziréna, talán halálra ijednének. Eszembe jutottak a bokrok és fák odakünn. Micsoda testvéries, egészséges kielégülés lehet számukra egymást érintve, ismerve, a szabad ég alatt teremniük életet! . . . Egyedül voltam. Nagyon egyedül. Uj asszony érkezett. Kövér, tagbaszakadt néger asszony. Két lábaszárán majdnem kötélnyire kidomborodtak a lila erek, haja apró csigákba fonva, vastagon olajozva tapadt fej etetej éhez. Szemefehérje óriási, ijesztő volt, tekintete az ápolónő mozdulatait követte. Egy szót se szólt. Bő kórházi ingbe, papir- papucsba bujt és erőteljes léptekkel a másik vajúdó- ágyhoz ment. Lefeküdt. Kattant a csapó-ajtó, ketten maradtunk a szobában. Egy pillanatra bennem rekedt a fájdalom. Felültem a csodára: íme egy másik nő . . . egy másik anya! Alig múlt el pár pillanat, a néger asszony riadtan a faliórára nézett, összekuporodott és koromfekete, húsos karjait keresztbefonva átölelte saját testét. Megremegtem. Szerettem volna elfordulni tőle, de a fáj dalmasan-f elemelő néma látvány nagyszerűsége megbénított. Szinte hozzátapadtak szemeim. Néztem izzadó homlokán a duzzadó, lüktető ereket, figyeltem tágranyilt orcimpáinak ösztönös, kapkodó idegjátékát . . . Mire görcseinek végeszakadt, valami megnevezhetetlen belső nyugalom öntött el: Nem vagyok egyedül! Ez a hatalmas, zsiros arcú, teli ajkú fekete asszony ma éppen úgy hozzátartozik a tavaszhoz, a rügyekhez, mint én. Melegített a gondolat, kiváltságnak éreztem, hogy ma annyi és az lehetek, ami ő: Anya. Megigazitotta takaróját, rámmosolygott. Jóságosnak, szépnek találtam a tekintetét. “Első gyermek?” “Nem, a második.” “Nekem is”, nevetett. “Már van egy kislányom otthon”, folytattam. “Nekem is”, nevetett újra. Csillogtak hófehér, szabályos fogai. Aztán sokáig hallgattunk. Nehezedtek a percek, nehezedtek a fájdalmak. Pedig szerettem volna jobban megismerni. Arra is kiváncsi voltam, vájjon ő érzi-e, hogy tavasz van és milliárd élet fakad minden pillanatban? Hogyan kérdezzem meg? Félszeg voltam az idegen környezetben. Töprengésemből és utolsó fájdalmam ernyedtségéből dallamos nagy hangjának hirtelen hozzámverődése rázott fel: “Nice out!” Mit mond? Szép odakint? Hiszen akkor az ő lelke is érzi a tavasz ébredését! Szerettem volna megszorítani a kezét. Testvéremmé, társammá lett az anyaság legnehezebb perceiben. “Help! Help!” kapott ijedten csengője után a néger asszony. Szemei kidülledtek, tekintetében rémület ült. Ilyennek láttam utoljára. Jóval később eszméltem rá: hiszen ő az én számomra kiáltott orvosért, engem sajnált, engem féltett! Meg kell majd köszönnöm neki. Ekkor már este volt, tisztán, megkönnyebbülten pihentem egy barátságosabb szoba kényelmes cserfa ágyán és be- cézgető simogatásokkal ismerkedtem kicsi Enikőm selymes bőrével, szuszogó tömzsi orrával, nefelejcskék szemeire boruló szürke pilláinak tudatalatti, apró rebbenéseivel, nyakához szorított két parányi öklével, öregesen ráncbaszedett, gömbölyded homlokával . . . Reggel tudtam meg, hogy a néger asszonynak is leánya született. Meg kell, hogy köszönjem jóindulatát, együttérzését — jutott eszembe ismét. Azonban két és fél nap múlva, amikor felkeltem és szobája után érdeklődtem, ő már nem volt a kórházban. Megálltam a várószoba ablakánál, hagytam, hogy az üvegen át arcomba süssön a napsugár. Csodálatos világ tárult a szemeim elé. Soha olyan üdezöld pázsitot nem láttam, mint akkor, ott a kis Mahoning folyó partján, a kórház előtt. Szabályos mintát formálva élénk-sárga virágszegély diszitette két oldalt a fütengert átszelő gyalogösvényeket. Messzebb, közvetlenül a viz mentén egy virágbaborult almafa állt, hamvas-rózsaszin szirmain csillogott a napfény s a kicsit felhős ég kékje elborította a szemhatárt. Kipattantak a bimbók . . . odakünn is. Az Ígéretek — amelyeknek nagyságát csak sejtettem, amikor a ködös, nehéz hajnalban egy percre megálltam a kapu előtt — kiteljesedve álltak szemeim előtt, szebbek, csodálatosabbak voltak, mint a legmerészebb elképzelés. Nem tudom meddig lehettem az ablak előtt, de közben végtelenül hálás lettem az Úristennek, amiért megmutatta kicsinységem és nagyságom, amiért megismertette velem azt a szerénységre és megelégedettségre nevelő boldog igazságot, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: fák, virágok, néger asszony, ápolónő, a bokrok, az orvos, a gyermek, az apa, a bogárkák és én . . . Megérintette vállamat a felügyelő-orvos. Észrevette szememben a könnyet, mosolygott, megsimogatott . . . Bizonyára megértett. ★ ★ ★ A “Bimbófakadás”-t Haranginé Juhász Antónia 1948-ban, három hónappal Amerikába érkezése után irta. Hasonló cim alatt, hosszabb formában szerepel “Csendes Csodák” cimü könyvének elbeszélései között.
