Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-06-01 / 6. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 A történelmi kálvini-zmus nyomdokain: református gyülekezeti építés szolgálatában “TISZTELD ATYÁDAT ÁS ANYÁDAT, HOGY HOSSZÚ IDEIG ÉLJ AZON A FÖLDÖN, AMELYET AZ UK A TE ISTENED ÁD TENÉKED” (II. Mózes 20:12) I. RÉSZ A Polgárháború utáni években kezdtek megemlékezni az édesanyákról itt a mi fogadott hazánkban. Majd az anyák napja, mint ünnep elterjedt az egész világon. Az Első Világháború utáni években az óhazában is ünnepelték. Csak az utóbbi évek okos lélektani intésének eredménye az, hogy most már a Keresztyén Család ünnepét ünnepeljük. A bibliai intés, az ötödik parancsolat világos: tiszteld atyádat és anyádat! Hogyan is választhatnánk el mi gyermekek az apákat az édesanyáktól?! Hetvenkét esztendős volna most az édesapám, ha élne, édesanyám 68 éves. Apámra nehezebb emlékeznem, mert három esztendős koromig nem is láttam: Szibéria kőbányáiban vágta a követ s gondolt két kisfiára és leányára. Elmondta, hogy vonat-kocsik fagyos tetején menekült, roncsoltan, fagyosan az elvesztett háború után. Bertrand Russell szerint az Első Világháború volt a világtörténelem leghiábavalóbb, legtragikusabb vérpocsékolása. Ideálista álomlátók, vagy talán történelmet nem ismerő politikusok, régi birodalmakat szabdaltak fel; utódállamokat tákoltak össze, uj zsarnokságok útját nyitották meg. Apám talán 32 esztendős volt, összetört koravén idegroncs, amikor hazatért. Először alig ismertem meg, hiszen én kisgyermek eszemmel mindig azt gondoltam, hogy Lukács öregapám volt az apám. Az ő házában születtem, az ő falujában kereszteltek. Az öregapám iskolájában láttam először a kacagó gyermek-sereget. Lukács Ferenc öregapám somogyi paraszt fiú volt, Nagyatádi Szabó István rokona. Szüleim mindig emlékeztek arra, amikor esküvőjükön a paraszt miniszter ott vidámoskodott. Kisfiú koromban én is láttam az öreget. Lukács öregapám komoly, megbízható református kántor- tanitó volt. Olyan biztonságot éreztünk mellette: 44 évig tanitott egy faluban. Felesége, talán még haló poraiban is mosolygó, kedves öreganyám Nyerges Juliánná . . . ormánysági régi család. Aranyos zsoltáros könyvéből most is árad szelíd, ormánysági, kedves, református asszonyos, örömteli kegyessége. Emlékszem, amikor Diósviszló népe búcsúzott öregapámtól: ott volt a falu. Férfiak, nők ... 44 év alatt egy egész falut nevelt fel. Az apám “pap-fiu” volt: Paál József református lelkész és neje született Köröskényi Juliánná Zoltán fia. Mariska néném, apám testvére, irta meg nem régen (egy kicsit elkésve) egy levelében, amit sohasem tudtam (milyen kevés alkalmam volt igazán beszélgetni apámmal), hogy a Paál vonalon dédapám és ükapám is református kántor-tanitók voltak. Most már nem nagyon csodálkozom azon, hogy amikor nagy bajban vagyok, s a vándor elsodort, messze kalandozó magyarok, magyar amerikaiak sokszor bajban vannak, különösen akkor, ha egyházi szolgák, vagy amikor öröm nyargal a szivemben, zsoltárok csendülnek, szárnyalnak, kondulnak, jaj dúlnak szivemben s dalolnak, jajdulnak ajkamon. Tanító ur volt az édesapám. Talán én is előbb szólítottam őt tanító urnák, mint apámnak. Akkor még nem tudtam, a lélektant csak APÁM Vendégségben voll nálunk az apám; roskalag már s nyugdíjas. Voll-e rám büszke? — sohase ludlam. Sorozat könyvem alig érlhelle. Neki csak a visszhangjuk számítolt, gondolom, s a család hire; igy szomszédokon mérte s a helyzetemen: ki vagyok; s az bizony sanyarú volt. Mit papok dicsértek — (Mihály bácsi!) — valamit érzett, "amivel büszkélkedhelik"; csakhogy Mihály már nem élt . . . Nos, hogy ott volt nálunk s az uj könyvre hallgatott, a majdnem-kész "Tücsök"-re, hirtelen itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen, mert Klára hívta, hogy kész az ebéd, megigazította pápaszemét s szégyellősen magához szoritott: "Hát ez, fiam . . . valami . . . nagy dolog." SZABÓ LŐRINC akkor kezdte tanítani, hogy milyen nehéz apának és tanítónak lenni egy személyben, s milyen “nem könnyű” második, középső gyermeknek lenni. A háború vad, megalázó csatáinak a réme néha, néha kitört belőle. Amig a két öregapám még Nagymagyarország erős, biztonságban élő református polgárai voltak, apám már a csonka-ország kis falujának “pap-fiu”- ból “tanítóvá” esett, megtört, csalódott, megkeseredett falusi embere. Talán a kegyelem útja volt, hogy “későn” jött haza, s tanítónk volt, ahhoz, hogy tört egyéniségének árny oldalait ráruházta volna két fiára. Komplex, érzékeny egyén volt az apám. Túl jó volt a szive ahhoz, hogy saját életének tört vetületét rákényszeritette volna két kis fia gyenge vál- laira. Milyen jó, hogy most már inkább csak
