Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-05-01 / 5. szám
14 REFORMÁTUSOK LAPJA Skóciában már régóta életben van az Iona Közösség, vezetője George F. MacLaod. Meggyőző erővel hirdetik, hogy a gyülekezet életét a kifelé való misszió tölti meg lelki tartalommal. — Amely közösség csak önmagának él, előbb-utóbb elsorvad. Amerikában figyelemreméltó a new yorki East Harlemi Protestáns Gyülekezet mozgalma, ahol négy lelkipásztor a harlemi nép között él és próbái lelki segítséget nyújtani a nyomorúságban élő embereknek. Házról-házra járnak látogatni és elbeszélgetnek velük bajaikról, keresvén az evangéliumszerinti megoldás útját az életnek ebben a nagy útvesztőjében. Detroitban és Pittsburghban “Gyári Missziók” alakultak, ahol munkások és vezetők, hivatalnokok és mérnökök gyűlnek egybe problémáik megbeszélésére a keresztyén szeretet jegyében. Mindezeknek a mozgalmaknak a forrása az a meggyőződés, hogy a mai élet bizonytalanságában, zűrzavarában a tiszta evangélium az egyetlen útmutató a modern ember problémáinak megvilágitására és megoldására. Dr. Harangi László VESZÉLYES SEGÍTSÉG Az elmúlt 15 esztendő alatt Amerika több mint 2 billió dollár segélyt nyújtott Jugoszláviának, annak az országnak, melynek atheista diktátora ellene van nemcsak Amerikának, de a világ többi keresztyén, demokratikus országának is. Hatalmát saját államán belül is csak az amerikaiaktól erre a célra adott 700 millió dolláros segélyből felszerelt jugoszláv katonaság szuronyainak védelmében tudta a mai napig megtartani. "Ellenségeinket pénzeljük", Írja aggodalommal a Christian Economics amerikai újság. “Valljuk, hogy amint a tűz hév- ség nélkül, úgy a keresztyéni igaz hit nem lehet jó cselekedet nélkül.” — Alvinczi Péter (1616). MESSZI VÁNDOR ÉRKEZIK (Áthozat a 7-ik oldalról) nézett. Bácsik Mihály egy lépést tett hátrafelé ekkor s annyit mondott az asszonyoknak közömbösen: — Angolul nem ért . . . Az asszonyok pedig továbbsopánkodtak a hazátlan alakon. Mert körülbelül tudták már, hogy nemzetsége sincs az elhagyottnak és ez- okból nem tartozik sehová. És mialatt elkeseregtek volna az árva bujdosón, a szomszéd kiskapun csak kilépett az édesapám. Tudniillik a Bacsikék tőszomszédságában laktunk azon az őszelőn. Apámnak akkoriban sem igen volt munkája s persze az első pillantásra feltűnt neki az ismeretlen alak. Szúró tekintettel vette szemügyre néhány másodpercig, mert ki nem állhatta a dologkerülő formákat. Közelebblépett a csoporthoz s Bácsik Mihály felé intézte a kérdést: — Ki ez a csavargó, szomszéd? — Angolul nem ért — válaszolt magyarázó hangon Bácsik szomszéd — de a haja állásábul gondolom, hogy pólyák lesz. Tán a muszka cár elől szalad szegény . . . Az apám azonban más véleményen volt: — Fenét! Ép az ellenkező az igazság: a muszka cár kéme az ebadta! Mert kitéphetetlen hite maradt egész életére, hogy ahány magános zarándok, gyanusabb mezítlábas, magyarul hamis kiejtéssel beszélő idegen vagy egyéb nagyszakállu alak fordult meg a faluban, valamennyit az oroszok ravasz atyuskája küldte át Moszkvából, jól megrakva pénzzel, hogy suttyomban nézzen körül keveset Zemplénvármegyében. Bácsik szomszéd azonban más nézeten volt: — Hátha senkije sincs a világba. Gondolkozni kéne tán a dolgon, szomszéd! Édesapám ingerülten csóválgatta a fejét. Tisztában volt vele ugyanis, hogy megint valami jómadár akarja kikémlelni a falut. A többiek azonban ellenkező véleményen voltak s oda se hederitettek neki többet, minélfogva egyedül maradt ingerült álláspontjával. Senki sem vette komolyan, hogy a nyomorult alakot az orosz cár bérelte volna fel Ferenc József országai ellen, miután köztudomású volt, hogy a két uralkodó tartja a barátságot egyébként. Ám ugyanakkor nagy meglepetés következett! Hogy, hogy nem: Isten a tudója, kitől indulhatott el, de egyszer csak tiszteletteljes suttogás kélt szájról-szájra a tömegben. Mikor Lukács János utkaparóig ért volna el a suttogás, Lukács János váratlanul meghőkölt, szemet meresztett s tünődözve kezdett bólint- gatni, mintegy a saját gondolataihoz. Aztán az apám füléhez hajlott: — Rudolf e, koma . . . — Micsoda Rudolf? — kérdezte halkan az apám. Lukács János intett, hogy csendesebben, majd azt súgta az apámnak: — Hát a király fia, aki bujdosik . . . Épp ilyen volt a képen is, akit láttam, csak persze ott szakálla is vót . . . Édesapám abban a szempillantásban át- érezte, hogy ezúttal komolyra fordult a dolog, minélfogva tisztelgő-állásba klappantotta össze a csizmája sarkait. S visszasugott az utkaparó- nak: — De akkor minek borotválta le a sza- kállát?
