Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-05-01 / 5. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 15 — Hogy rá ne ismerjenek, koma! Nagy oka van ennek . . . Hamarosan kitudódott, miért nincsen szakálla a boldogtalan királyfinak . . . Azért, mert álruhában járván be az országot, ilyenmódon készül az uralkodásra. Ki szeretné puhatolni, ki miféle ember s annakidején érdemük szerint fog elbánni majd a nagyurakkal. A grófok persze mindenütt kidobják a rongyos alakot, de lesz is kutyadolga a grófoknak, csak átvegye egyszer az uralkodást! S egyszerre siket csönd lett úrrá a csődületen. A férfiak nyugtalanul és mély tisztelettel álldogáltak a király szerencsétlen fia előtt (mert nem lehetett senki más!), az asz- szonyok a kendőjüket harapdálva sirdogáltak magukban. Nem volt kétség immár, hogy a királyfit édesanyjának, a szegény Erzsébet királynénak emléke verte le annyira lábáról. Rudolf pedig üldögélt az agyagpadkán, mintha csak tovább akarta volna sajnáltatni magát . . . Akkor ért a tömeghez Szopkó Mihály. A legkellőbb pillanatban. Az alvég felől érkezett. Mihelyt a csődület hátába ért, félvállról vetette oda a legközelebb-eső Tóth Antalnak: — No, mi az, mi az? Valami tyukzsiványt fogtak meg? — Nem a! — mondta illemtudóan Tóth Antal. — Csak Rudolf gyött meg a faluba! Szopkó Mihály megdöbbent: — Melyik Rudolf? — A Ferenc József fia — válaszolt még halkabban Tóth Antal. — De kócos ruhába van, mert ki akarja ismerni a népeket. Abban a pillanatban megváltozott Szopkó Mihály: nem lehetett tévútra csalni. Ingerülten csattant föl, hogy mindenki hallhatta a tömegben: — Oda kéne sózni egypárat az ebadtának, az vóna a legjobb! E tiszteletlen kifakadásra többen is körülvették a katonaviselt emberek közül s csitit- gatni próbálták. Szopkó Mihály azonban cseppet sem ijedt meg. Ellenkezően: előretette a jobblábát s kitört: — Annál nagyobb disznóság! Frájter voltam őfelségénél s azért mondom, hogy aki a király fia, ne csavarogjon, mint egy csiszlik! Csudálom, hogy I. F'erenc József, aki rendes ember, meg nem csapatja egyszer az ülepé- nél . . . S köpött hozzá: — Vónék csak én az apja, majd megtanítanám becsületre! Az ütődött alak nem bóbiskolt többet maga elé az agyagpadkán, s nem nézte már a mezit- lába bütykös ujjait. Mert a fenyegető magatartásra fölneszeit, suttyomban és remegve Szopkó Mihályra pillantott, akkor meglepetésszerűen fölállt és miközben mély tisztelettel nyitott neki utat a tömeg, kilépett és szedni kezdte az irháját. Ment-ment a falu nagy utcáján, ócska rongyaiban, mezitláb, szemébe- hullt csepühajával s maga elé bukó fejjel. Mintha a földön keresett volna valamit. Az emberek sokáig, igen sokáig néztek utána meghatódva és döbbenettel . . . Mivel pedig erősen alkonyodott már, az éhenkórász alak is hamarosan beleveszett a sürvedésbe. S utána még nagyobb csöndbe bukott a falu. ★ ★ ★ Ugyan ki lehetett? ÜZENJ, HA TUDSZ! Lángokat szórva jött az Ige, Lelkűnkbe friss tüzet vetett a láng. Nemzetünk sorsán virrasztó poéta Felgyűlni lángodról büszkék valánk. Erdélyben, Fojtó, ólomköd alatt Rád figyelt minden agg, s fiatal. Hegyibeszéde nemzetünknek Lantodról szállt Mint mennyei dal. "Nagy magyar éjben" Pásztortüzed Lobogott, mint "Fáklya verem előtt" "Elpártolt liliomszál" Hajlongásán ha felsirtál. Százszorozlad maradék erőnk. Kiáltásodat Erdély hegyei Szakadatlan még visszhangozzák: "Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!" Nemes lantod oly korán pihent el. Üzeneted még egyre várja Árva néped. Kinek voltál Hitet sugárzó szellemvára. Üzenj! Ha tudsz, onnan túlról: Versben, hangban, vagy intő jelben. Éjben, fényben, zugó viharban. Vagy urasztali kehelyben. írj jelet egy égi csillagképre. Szántóvetőnek a barázdába, A Szentanna-tó kék tükrére. Üldözöttnek a barlang falára! Üzend! Nekünk, kik szétszóratánk: Ki szent volt bár, vagy vétkezett. Szorosan tartsa. Jaj el ne hagyja Testvérkéz a testvérkezeí! Mindegy, ki honnan, S hová érkezeit. — Legyen "Árvizi hajós" mindenki ma, "Testvér, testvérem" "Ahogy lehet!" HARASZTI SÁNDOR
