Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 teljesen megváltoztatva életem célját és körülményeit. Ő segített lelkészi munkámban, 14 esztendőn át — és ugyancsak Ő segített, amikor uj Egyházam elhívott és egymás után három újonnan felállított hivatalba és munkakörbe állított be. Isten segített, amikor a magyar nyelvet, irodalmat és történelmet kellett tanítanom a Franklin és Marshall kollégiumban 14 éven át és ugyanazon idő alatt a lancasteri theológiai szemináriumban magyar ifjakat előkészíteni a lelkészi pályára. Isten segített akkor is, amikor a következő 14 esztendőn át a Belmissziói, később Nemzeti Misz- sziói Tanácsot szolgáltam, mint magyar titkára, és végűi, amikor, kilenc évvel ezelőtt, e zsinat az Egyházunk harmadik hivatalos lapjává akkor tett REFORMÁTUSOK LAPJA teljes idejű szerkesztőjévé választott; e lapnak most már 21 éven át voltam szerkesztője. Voltak más kötelezettségeim is. Tizenhat gyülekezetben húsz esetben szolgáltam, mint kisegítő vagy mint helyettes-lelkész, némelyikben csak hónapokon, másokban éveken át, egyikben kilenc éven át. Pénztárosa is voltam az Amerikai Magyar Református Egyesületnek 14 éven át, kezelve az első millió dollárját (ma tíz millió a vagyona); másik 14 éven át alelnöke és igazgatója voltam. Természetes, hogy mind e különböző tevékenységemben nem tudtam teljes hathatóssággal szolgálni. Ki tudott volna? Mégis meg kell említenem, hogy az alatt a 14 év alatt 14 magyar lelkész került ki Lancasterből, és a mi apportionment rendszerünknek magyar gyülekezeteinkbe való bevezetése a 14 év alatt 9 százalékos befizetésekről 48 és fél százalékosakra emelkedett — míg a REFORMÁTUSOK LAPJA előfizetőinek száma háromszázról több mint háromezerre ment fel. És én mégis el akarok most futni. Isten legyen hozzám irgalmas és ne rój ja fel az én eltávozásomat hűségem megszegéseként! Megpróbálom igazolni eljárásomat: az öregedő testnek most már terhesebb a folytonos utazás, gyülekezeteinkhez és gyűléseinkre — csak a múlt őszön is 11,000 mértföldet utaztam vonaton két és fél hónap alatt. Szemeimen pedig megkezdődött a hályogképződés: többé nem vállallhatnék hat évre szóló szerkesztői megbízatást. Ezért, amikor most lemondok, szeretném megköszönni, név szerint mindenkinek, aki engem ez ötven év alatt segített; de Önök nem adhatnak nekem erre elegendő időt. Ezért hát hadd fejezzem ki együttesen Egyházunk minden tisztviselőjének, az elnököktől lefelé, mind azt a sok segítséget, amivel hozzám voltak az én különböző hivatalaimnak ellátásában. De azt mégis kérnem kell, hogy hallgassák meg az én utolsó kérésémet: KÉREM, HOGY SZERESSÉK AZ ÉN NÉPEMET! Megmondom a titkát is, hogyan tanúlhatják meg, hogy megszerethessék: ne tekintsék őket külön nemzetiségnek — mert ők nem azok! Éppen olyan jó amerikaiak ők, mint Önök vagy én is. Mert ők is mind elfogadták jeligéjüknek ugyanazt a két szót, amivel az első magyar tiszt ajánlotta fel szolgálatait Washington Györgynek, levelét aláírása fölött így végezve: Fidelissimus ad mortem! Hű mindhalálig! — Az is volt. És ma az ő szavait tartja hivatalos jeligéjének az Amerikai Magyar Szövetség és ez ma a személyes érzése minden magyar származású amerikainak! És hívek is lesznek! Csak ne próbálják siettetni az amerikaiasításukat. Megyen az gyorsan magától is. Dr. Richards mondotta nekem, hogy az én népem ötven év alatt érkezett el az elamerikaiasodásnak arra a fokára, ahová a németek 150 év alatt érkeztek el. Természetesen a körülmények lényegesen különböztek e két esetben: a németek nagy szabad területeken szóródtak szét, míg a magyarok a már is zsúfolt ipari központokra jöttek, ahol beolvadásuk sokkal gyorsabban ment. De nincsen is semmi ok a türelmetlenkedésre: ma már minden egyes egyházunk kétnyelvű, Istentiszteleteket mindkét nyelven tart, gyermek- munkánk és ifjúsági munkánk már is kizárólagosan csak angol, sőt női munkánk is majdnem teljesen angol nyelvű. De mennem kell. Utolsó szavam is a nagyon mélyen átérzett háládatosság Isten különös kegyelméért, amivel megengedte, hogy életemnek ezt az ötven esztendejét a maga teljességében az én népemnek a szolgálatában tölthettem, és pedig itt élve és dolgozva az Evangéliumi és Református Egyházban. Legyen az Ó neve örökre áldott ezért — és legyen az Ő áldása továbbra is az én népemen és a mi Egyházunkon! Önöknek pedig: köszönöm és újra és újra csak köszönöm! ★ ★ ★ A szerkesztő még szinte be sem tudta fejezni utolsó szavait (beszéde Beretz lelkész időmérése szerint 12 percig tartott), amikor az egész sokaság valósággal talpra ugrott és olyan heves és tüzes tapsolásban tört ki, amihez foghatót ez a rengeteg egyházi gyűlésen járt ember még soha nem hallott. A viharos lelkesedésnek és tetszésnek ekkora fokát csak opera- vagy színházakban lehet találni, amikor egy- egy nagy énekest vagy szeretett színészt akarnak visszahívni a függönyök mögül. Szerkesztőnk utána azt mondta, hogy ez annál sokkal több volt: Isten előtt merte állítani, hogy abban a villamossággal telt templomban érezte, hogy áramlott át szívébe a világnak leghatalmasabb ereje: a szeretet. És ennél nagyobb megbecsülést csakugyan nem kaphatott volna. Az ováció azonban nem szűnt meg: ahogy lejött a szószékről és lehajtott fővel megindúlt vissza arra
