Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-01 / 1. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA a helyre, ahonnan odament, a tapsolás nem állott meg, hanem szinte még folyton erősödött. Amíg ő lelkének háborgásában pontosan e percek alatt érezte legélesebben távozásának mély fájdalmát, addig ez a lelkes tömeg szinte Isten sugallatára küldte hozzá az egyedül hathatós balzsamírt a fájó szív gyógyítására: szeretetét, elismerését. A szerkesztő nagynehezen, mert már mélyen megindulva, elérte ülőhelyét és leült; az álló sokaság tapsolása azonban még akkor sem szűnt meg. Már valóságos pánik fogta el szegény embert, azt sem tudta mit tegyen; újra felállott, mintha bizony ezzel megállíthatná a tapsolást, mert az semmiképpen nem akart megszűnni. Ennek az idejét már nem mérte meg senki, de a szerkesztő végigélte alatta mindazt az időt, amit számára még engedni fog a földön az Isten kegyelme. A szívét facsaró fájdalommal szemben drága vigasztalást, kételyeivel szemben minden aggodalmát eloszlató megbíztatást nyújtott neki ez a páratlan elismerés. Aminek szokatlanul nagy méretei kétségtelenül megéreztették vele, hogy ez az ováció már nem neki szól, hanem rajta keresztit pontosan azokat illeti meg, akiknek ő is odaáldozta az életét és akik annyira drágák a szívének, hogy még távozásakor sem önmagával, hanem ővelük törődött és az ő számukra kérte megbízóitól, hogy tanúlják meg jobban megszeretni és jobban megbecsülni a református magyart. "KÉREM, SZERESSÉK AZ ÉN NÉPEMET!" Ezért tette túl magát minden gáncson, amivel most e beszéde közléséért illetni fogják. Mióta a zsinat tagjai, már ott a gyűlésen is, azóta is, elhalmozták elismerésük magasztalásaival, sőt gyűléseken azóta is úgy emlékeznek ez ovációról, mint “az egész zsinat fénypontjáról”: most már egyenesen kötelességének tartotta közlését. Olvasóinknak joguk van hozzá, hogy átvegyék azt, ami őket illette. Lapunk jövendőjének egyik zálogát látja a zsinat magatartásában. Szerinte az a lelkes és szűnni nem akaró taps a zsinat válasza volt kérésére: “Igen, szeretni fogjuk őket!” ★ ★ ★ A zsinat jegyzőkönyvében két tétel szól a távozó szerkesztőről: "Az Egyetemes Zsinat kifejezést kíván adni annak, hogy mily nagy hálával tartozik Dr. Tóth Sándornak, a REFORMÁTUSOK LAPJA nyugalomba menő szerkesztőjének és kiadóhívatali igazgatójának. valamint Dr. Press Ottónak, a DER FRIEDENSBOTE nyugalomba menő szerkesztőjének, az ő kitűnő vezetésükért, amellyel a legjobb irodalmi termékeket nyújtották Egyházunk azon tagjainak, akik nem tudták olvasni angol kiadványainkat." "Dr. Tóth Sándor, aki mostani megbízatásának lejártával megválik a REFORMÁTUSOK LAPJA szerkesztésétől, beszédet intézett az Egyetemes Zsinathoz, mely őt felállással és tüzes tapsolással lelkes ovációban részesítette." EZ IS VESZÉLY! Soha sem telt kedvem olyan dolgok Írásában, amik mások bírálásával voltak kapcsolatban. De ha valakire nézve valami veszélyt fedeztem fel, soha sem tudtam elhallgattatni a lelkiismeretemet, hanem kénytelen voltam legalább futólag Írni vagy beszélni a dologról és így védelmére kelni a veszélyeztetett embernek. Most is azért ültem le ennek a cikknek megírásához, mert veszélyre akarom felhívni a figyelmet olyannak az érdekében, amit szeretek. S amit szeretek nem más, mint Amerika. És a veszély? A legnagyobb veszély Amerikára nézve kétségtelenül az elkényelme- sedett, csak magával törődő, közömbös amerikai polgár. De most nem erről és nem is sok egyéb külső és belső veszélyről szeretnénk megemlékezni, hanem olyan veszélyről, amire egy kiváló, e nemzetet nagyon szerető és becsülő amerikai polgár mutat rá könyvében. A dolog egyik érdekessége az, hogy ezt a könyvet, amely először 1954-ben jelent meg és amely az idei tizenhatodik kiadásával túlhaladta a kétszázezres példányszámot, tehát “best seller”-ré lett, nem lehet akárhol megvásárolni. Olvasása egyházilag tiltva van mintegy harmincmillió amerikai számára. Nagy napilapok és folyóiratok nem merik könyv- ismertetéseik kapcsán ismertetni, mert súlyos megtorlástól, bojkottól és egyéb kellemetlenségektől félnek. A könyv cime egy angol és egy spanyol szó összetételéből áll: “People’s Padre” ■— a nép atyja. Ezt a megtisztelő nevet a szegény és szegregált néppel való törődése nyomán érdemelte ki a könyv Írója, Emmett McLough- lin. Ez az írszármazású kaliforniai amerikai tizenkét évig tanult franciszkánus barátként római katolikus papnöveldében és utána tizennégy éven át volt Arizona állam Phoenix városában a St. Mary’s Roman Catholic Church papja. E huszonhat év után ott hagyta a római katolikus egyházat és papságot. Könyvét azzal a kérdéssel kapcsolatban vettük kezünkbe — és érdekessége miatt olvastuk át jóformán egyhuzamban — hogy Amerika jelene és jövője szempontjából jelent-e külön problémát a lakosság mintegy 18—20%-át kitevő római katolikus egyház? A kérdés megválaszolására McLoughlin könyvéből fogunk idézni részeket: “Mint a helyi börtön papját megdöbbentett a kénytelen vendégek között a római katolikusok arányszáma. Érdeklődve aziránt, hogy vájjon más börtönökben és fogházakban is ez-é a helyzet, ráakadtam egy franciszkánusnak, az Illinois állambeli Joliet-Fegyház római katolikus papjának a tanulmányára. Ismertette azt, hogy az amerikai fegyencek között a katolikus arány mintegy kétszerese az egész lakosságban
