Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-01 / 1. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA “SZERESSÉK AZ ÉN NÉPEMET!” Szerkesztőnk búcsúbeszéde Egyházunk Egyetemes Zsinatának gyűlésén (Aznap megírt helyszíni feljegyzésből) IDŐ: 1959 julius 3.-ika, péntek, délután három órakor. Gyönyörű meleg nyári nap, egyetlen felhő sem volt az égen. HELY: Oberlin, Ohio, a kollégium és szeminárium nagy Finney Chapelje, amelyben az Evangéliumi és Református Egyház a maga Egyetemes Zsinatát tartja. Ez időpontban legalább 600 férfi és nő volt a gyűlésben. Miss Kapitzky moderator elnökölt; az emelvényen ott voltak körülötte az Egyház összes vezető tisztviselői: Dr. Wagner elnök, Dr. Goebel voltelnök, Dr. Haas és Dr. Mueller alelnökök, Dr. Keck pénztáros, Dr. Mackey titkár, Dr. Sheeder jegyző, Dr. Herbster al-moderátor. Nemcsak az ő névsoruk volt teljes: úgy látszott mintha a gyűlésből sem hiányoznék senki sem; alig volt üres ülőhely; az alábbiak nem sokkal az ebédszünet után történtek. JELENLÉVŐ MAGYAROK: Dr. Böszörményi M. István és Paál Gyula lelkészi, Cikai Ambrus és Kish Pál egyháztanácsi zsinati tagok, Dr. Harangi László lelkész, Beretz Árpád lelkész és neje, Dr. Ludwig Arthur lelkész, Szanyi Lajos elyriai gondnok, a taperecording vezetője és Kish Attila ifjúsági kiküldött. A Board of Business Management felől jelentő bizottság elnöke felolvasta bizottságának jelentését, ami rövid volt, két oldalnál is kevesebb. Első szakasza Dr. Mingle és Mr. Hummel haláláról emlékezett meg, valamint a Dr. Stahr nyugalomba vonú- lásáról. Az ezekre vonatkozó javaslat beterjesztése után a bizottság a következő határozati javaslatot ajánlotta elfogadásra: "2. Az Egyetemes Zsinat elismerését fejezi ki Dr. Tóth Sándornak Egyházában különböző minőségekben eltöltött ölven évi hűséges szolgálatáért, különösen a REFORMÁTUSOK LAPJA szerkesztésében végzett odaadó munkájáért." Miután a javaslatokat felolvasták .megtárgyalták és elfogadták, Dr. Zulauf, a Board of Business Management uj elnöke, bemutatta a Board és az egyházi lapok tisztviselőit: először Dr. Braunt, a MESSENGER szerkesztőjét és most a UNITED CHURCH HERALD társ-szerkesztőjét, aki rövid beszédet is mondott; azután Dr. Ansleyt, segéd-szerkesztőjét; azután Dr. Kienlet, a Board volt elnökét, és végűi lapunk szerkesztőjét, akinek a számára szólási engedélyt kért az Egyetemes Zsinattól, hogy elköszönhessen, minthogy e minőségében erre most van az utolsó alkalma. A zsinat az engedélyt megadta és az elnöklő moderátor szólásra hívta fel szerkesztőnket. A szerkesztő a nagy templom másik szélén ült, a 13.-ik padsor végén, minthogy az első 12 padsort a zsinat határozatából a zsinati tagok számára tartották fenn. A szerkesztő tudta, hogy fel fogják szólítani; ezért ült abba a padsorba, ahonnan legközelebb volt a magas emelvény szószékéhez. Az emelvény ám nemcsak jó magas, hanem igen széles is: a templom egész szélességét betölti. Közepén van az Úr asztala; a túlsó oldalán ültek a zsinat moderátorai és az Egyház fentebb felsorolt tisztviselői; a szerkesztőhöz közelebbi oldalon a szólásra felszólítottak és előadók szószéke — de bizony legalább 25 yard távolságra onnan, ahol a szerkesztő ült. Amikor felállt, hogy a szószékhez menjen, az egész sokaság elkezdett tapsolni és addig nem is állott meg ez az üdvözlésük, amíg a szószéken el nem foglalta helyét, ahol a következő beszédet mondotta: “Kedves Moderátorunk! Atyák és Testvérek! Félelemmel és reszketve állok itt e magas törvényszék előtt, az én Egyházam legmagasabb törvényszéke előtt, készen arra, hogy elismerjem: vétkes vagyok! — Úgy érzem magamat, mint a szökevény, aki el akar futni és cserben akarja hagyni azt az őr állomását, amit mindennél jobban szeret, és ami nemcsak az én számomra fontos, hanem az én népem számára is. Az ellenem szóló vádat még komolyabbnak fogják találni, ha megvallom, hogy 60 évvel ezelőtt, amikor Édesapám először engedte meg, hogy az ő magyarországi szószékén prédikálhassak, az Úrnak az a hívó szava, amit én egészen személyesnek tekintettem, így szólt hozzám: “Légy hű mindhalálig!” —- És most engedetlen készülök lenni ezzel a hívással szemben? Évekkel később, amikor már Genfben is töltöttem két utánpótló évet, megtaláltam Pál írásai között azokat a szavakat, miket életem jeligéjéül választottam: “Örülök az én ti érettetek való szenvedéseimnek, hogy azt, ami híjjá van a Krisztus szenvedéseinek, betöltőm az én testemben az Ő testéért, ami az Egyház, aminek lettem én a szolgájává.” Az Ő testének abban az országban, ahol én éltem, abban az időben a legnagyobb szenvedése a népesség 15 százalékának a kivándorlása volt. Isten megfogott hát engem az én magam-felajánlásá- ban: pár hónappal azután, hogy először prédikáltam erről a textusról 1909 nagypéntekjén, Egyházammal kiküldetett engem ide, hogy itt szolgáljam az én népemet. Akkor még nem tudtam, hogy Ő erre akar használni engem. Akkor még magamnak is voltak személyes céljaim: hogy majd néhány év elteltével én is visszamegyek. De velem is az történt, ami minden más magyarral, aki akkoriban jött Amerikába. Egy sem úgy jött, hogy ittmarad: valamennyien vissza készültek menni. Miért maradtunk itt? Mert megtanúltuk megismerni és megszeretni Amerikát. Isten nemcsak kiküldött ide, hanem állandóan segített is ez alatt az ötven év alatt,
