Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-15 / 2. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA egyenesen a székesegyházba vitt barátunk. És itt ért ütünk egyik nagy meglepetése. Tud- tam-é valaha és elfelejtettem, vagy sohasem tudtam — már meg nem mondhatom — de elálmélkodtam azon, amit ott láttam. A hatalmas ódon székesegyháznak csak a fele áll — de még így is óriás. Azt a felét, amelyik nagyon magas és igen szép tornyával összekötötte, már nagyon régen összedöntötte egy szörnyű erejű vihar. Helyét üres térnek hagyták és most a templom messze elválasztva áll tornyától. De bár az is majdnem akkora lehetett, mint a máshol látott kathedrálisok, mégis jó volt ebben megérezni, hogy itt minden vasárnap hirdetik a tiszta evangéliumot; egyik oldalkápolnájában pedig Tüski lelkészünk prédikálja azt magyar nyelven! Mindjárt otthonn is éreztem ott magamat. Még hangosabban kezdett dobogni magyar szívem, amikor átmentünk a theológiai szeminárium épületébe, amit a dómmal művészi szépségű árkádos kert köt össze. És ennek a drága épületnek a folyosóján ott láttam azt a gyönyörű emlékművet, amit a magyarországi református egyház ajándékozott e sok magyar diák által látogatott intézetnek. Hatalmas nagy dombormű, csaknem életnagyságú alakja egy középkori régi magyar diáknak, a hosszú suj- tásos tógában, lábain csizmákkal, amint gyalogosan halad Debrecentől Utrecht felé, amiket a debreceni Nagytemplom meg az utrechti dóm domborművű képe ábrázol ki. Szép latin felírás fejezi ki a magyar reformátusok háláját mindazért, amit Utrecht adott nekik. Mélyen meghatott ez a találkozásom századokkal ezelőtt itt járt elődeimmel. Ellenállhatatlan erővel támadt fel bennem az én magyar református háládatosságomnak is az érzése; némán magamban dúdolni kezdtem ősi debreceni diákdalunk pontosan idevágó sorait: “Ballag már a vén diák ... Ez út hazámba vissza visz . . .” — és szememben keserű könnyekkel, szívemben addig még soha nem tapasztalt forró érzésekkel simogatta kezem a magyar diák fekete csizmáját, telkemből pedig fájó fohász szállt fel Isten trónja felé, az én szegény szülőföldemért, ahová most nem mehetek haza még gyalogosan sem . . . Innen egy nagy kávéházba vitt be barátunk uzsonnára, ahol zenekar játszott, és pedig hamarosan magyar dallamokat. Nem régi ismert nótákat ugyan, de azért mégis jól esett a magyar ritmusban gyönyörködni; európai útunkon ez volt erre egyetlen alkalmunk. Azután lakására mentünk és irodáját néztük meg Tüski barátunknak. Elgyönyörködtünk nagy tevékenységének bizonyítékaiban: a heidelbergi káté uj magyar kiadásában, magyar énekeskönyvnek a kiadásában, amiket holland testvéregyházunk eszközölt az ő irányításával. Elhoztuk tőle a kommunizmusról kiadott könyv magyar fordítását is, hogy majd amerikai magyar népünk között megpróbáljuk elterjeszteni. Aztán megindúltunk “hazafelé” — vissza Amszterdámba, ahol még együtt megvacsoráztunk, sőt szobánkban még a vásárolt ajándékokat is becsomagolta drága barátunk egy nagy dobozba, amit szintén ő szerzett nekünk, egy kicsit még elbeszélgettünk, aztán elváltunk tőle, fájó szívvel, mert igen megszerettük. Jobb lett volna, ha velünk maradhat egész útunkra és ide jöhetett volna velünk Amerikába. Nagy szükségünk volna itt ilyen kaliberű vezető lelkészre. Másnap reggel, Európában utolsó napunk reggelén, vonaton mentünk át Rotterdámba, ahol csakúgy mint minden nagyobb városban, megcsodáltuk az egészen uj és hihetetlenül modern vasúti nagy állomást. A csomagok hajóra irányítását is itt intéztük el és azután taxi- cabet fogadtunk, hogy egy kicsit szétnézzünk a városban is. Nagyon szerencsések voltunk: kocsisunk nemcsak tudott angolúl, de igen intelligens férfiú volt, aki kocsikáztatás közben elbeszélte nekünk városuk teljes lebombázásának irtóztató történetét. A szörnyű romlásnak, mi negyvenezer embernek is halálát okozta rövid pár óra alatt, nyomait már nem láttuk: a város teljesen ujraépűlt és természetesen egészen modern módon, és ez az uj belváros most még egészen tiszta és nagyon kellemes benyomást tesz az idegenre. De az uj épületekben még azok az emberek élnek, akik —- mint kocsisunk is — átélték azt a szörnyű napot. Elbeszélte, hogyan sikerűit kocsijával egy távoli tanyára menteni ki családját, hol tizennégy napon át harmincnyolcán éltek egy tanyai szobában és már nem volt más ennivaló, mint a virághagymák. Ez a nemzedék nem felejti el azt, amit akkor mi amerikaiak is éppen úgy okoztunk, mint ahogy a németek tették. Ezért vannak nemzetek a világon, hogy egymást pusztítsák ki? Akkor nem jobb volna az egymástól elválasztó okokat eltüntetni, mint ilyen mészárlásokat végezni, amik az egyiknek halált, a másiknak szégyent jelentenek?! . . . Végre ott voltunk megint a hajón, a szép Statendam födélzetén. Megkerestük kabinunkat — két ablakán át mindjárt ki is néztünk a víz felé. Ebédelés után pedig siettünk a fedélzetre, hogy gyönyörködjünk a kikötő látványosságaiban és az elindúlás nagy izgalmaiban. Hát van is mit nézni a rotterdami kikötőben! Nem hiszem, hogy van még egy ilyen csodálatos kikötője a világnak. Mondják is, hogy forgalma a legnagyobbak között van. A széles folyótorkolatba minden oldalról nyílnak be más folyók vagy csatornák vagy csak öblök, nem tudom — de minden oldalról jönnek és mennek a hajók, szakadatlan folytonosságban, és minden parton százával és ezrével állanak az óriás daruk, amik a rakodást
