Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)

1960-01-15 / 2. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA 11 temi városon, ahol a királynő trónörökös leánya jár most iskolába. Ez az a híres város, amely­nek lakói nem az adómentességet választották, amikor hősi védelmükért királyuk meg akarta jutalmazni őket, hanem a másik ajándékot, az egyetemet. Hágában természetesen a Békepalota ér­dekelt bennünket legjobban, mit tudvalevőleg 1913-ban épitettek fel, Carnegie András acél­gyáros ajándékából. Érdekes, hogy eredetileg az általános fegyverkezés korlátozására és az orosz cár kezdeményezésével hívták össze azt a világkonferenciát 1898-ban, amelyik ugyan semmit sem tudott tenni a kitűzött cél érde­kében, de legalább életrehívta a nemzetközi világbíróságot, aminek a működését eddig még szintén meghiúsították a világháborúk, amik egy évvel azután törtek ki, amikor a Béke­palota megépült! Mekkora iróniája a sorsnak! Én azonban erősen hiszem, hogy a nemzetközi legfőbb bíróság működése csak késett, de föl­tétlenül el fog érkezni. Ezért indítványoztam Magyar Egyházkerületünknek azt a határoza­tát, hogy országunk elnökétől kérjük a magyar elnyomatás ügyének a nemzetek legfőbb bíró­sága elé való fellebbezését. Az utóbbi hetek­ben jól esett olvasnom a hírt, hogy elnökünk csakugyan sürgeti a nemzetközi bíróság helyre- állítását és működésének újrakezdését. Míg Tüski barátunk az egyházi hivatalba ment, azalatt mi megtekintettük a Békepalotát. Sajnos, nincsen helyünk szépségeinek és nagy- szerűségének leírására. Álmélkodással csodáltuk pompáját. Nem csoda, hogy olyan ékes, hisz’ földünk minden valamire való országa hozzá- járúit valamilyen ajándékkal az épület díszí­téséhez. Azt a négy gyönyörű majolika vázát, amit Magyarország küldött, kecses alakjukért és színükért nemcsak a magyar látogató cso­dálja meg. Szobrok, csodás festmények, drága szőnyegek és selyem falburkolatok szépségeivel alig tudunk betelni. Mintha csak Versailles remekeit látnánk megint, azzal a nagy különb­séggel, hogy itt még a művészi tárgyaknak is megvan a maga nagy értékű létcélja és gya­korlati hasznossága, nem úgy mint amott. Normát váratlan kitüntetés is érte a nem­zetek nagy tanácstermében, ahol az Egyesült Államok címerével ékesített székbe ültették és Mamie Eisenhower néven tisztelték, míg a ve­lünk járó nagy női csoport képviselője Hol­landia székét kapta. (Most már több joggal költözhettünk az Eisenhower Boulevardra!) A Békepalota megtekintése után az előre megállapított étteremben megvártuk Tüki bará­tunkat és vele megebédelvén, körüljártuk az óvárost, annak a régi széles és állandóan víz­zel teli várároknak a mentén, ami az egészet még ma is körülveszi. A régi falak is állanak még, a szögletbástyákat azonban mindenütt egy-egy közintézet épületévé alakították át. ­Gyönyörű park ez az egész körút; a vízen hattyúk úszkálnak, a dús lombozatú fákon madarak énekelnek, alattuk gyermeksereg ját­szadozik. Rendkívül élvezetes látványosság volt ez a múlt és jelen összeolvadásának határ­vonalán. Hát még mikor behajtottunk a belső­város régimódi várkapuján keresztül a kor­mány épületek közé! A parlament és a minisz­tériumok irodaépületei még mind a múlt ro­mantikus maradványai; az ünnepélyeket is, amilyen pl. a parlament megnyitása, a régi ceremóniák külsőségei között végzik, akárcsak Angolországban. Ezek a régi nemzetek megtapasztalták, hogy a monarchikus államformának vannak előnyei a demokrácia fölött, ha azokat szigorúan al­kotmányos formák között gyakorolják. A de­mokráciához — csakúgy mint a keresztyénség- ben a kálvinizmus éléséhez — szellemi érett­ség és állandóan józan és biztos ítélőképesség szükséges, máskép lesülyed, mint ezt Francia- ország szomorú történetében látjuk. A demok­ráciának a kormányzásmódja a többségen ala­púi, holott ez nemcsak félelmetes és végzetesen veszélyes alap is (amint azt szintén a francia forradalom mutatja legsötétebben), de élesen ellentétes azzal a történelmi ténnyel, hogy Isten mindig a kisebbséggel dolgozott. (Talán ezért is van az jól, hogy a kálvinizmus min­denütt kisebbség, még Hollandiában is. így illik a — kovászhoz.) A város futó megtekintése után kimentünk az ország és Európa egyik leghíresebb tengeri fürdőtelepének megtekintésére Scheveningenbe. A fürdőszezon még nem kezdődött el, borús hideg is volt itt a tengerparton, így csak végig- kocsiztunk a rengeteg szálloda és turistaház között. Nem volt időnk arra sem, hogy be­nézhettünk volna a híres lilliputi-városkába, aminek Madurodam a neve; ahol a gyerekek a nekik derékig érő házak között járnak a teljesen kiépített tereken és útcákon és gyö­nyörködnek a hasonló nagyságú Diesel-vonatok és óceán járó gőzösök tökéletességeiben. De ha ezt is megnézzük, nem jutott volna elég időnk Utrechtre, már pedig Hollandia minden városa közül oda vágytam leginkább. Híres reformá­tus theológiája már diákkoromban is nagyon vonzott; ha nem Genfet választom, Utrechtbe mentem volna. Szép napsütésben, festői szélmalmok és vi­rágos mezők között kocsikáztunk át Utrechtbe. Útközben Tüski barátunk megbecsülhetetlen ka­lauznak bizonyúlt. Történelmi, egyházi, néprajzi és sok más vonatkozású magyarázatait jó lett volna megrögzítenünk, olyan értékesek voltak azok. Nagy tudása, népünk iránt való szere- tete és erős hite igazi szellemi napsütést árasztott beszélgetésünkre. De az égen is javában sütött még a nap, amikor Utrechtbe megérkeztünk. Első útunkon

Next

/
Thumbnails
Contents