Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-15 / 2. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA fessék. Amíg a sok érdekes és tanulságos dolgot néztük, a sirályok mindenütt ott röpködtek körülöttünk, a tengerbe hanyatló fényes nap pedig utolsó sugaraival vonta be a mögöttünk fekvő nagy város szép körvonalait. — Boldog tapasztalás volt. Amit méltán tetéztünk be egy igazán kitűnő étterem fölséges vacsorájával: az volt a leggazdagabb étkezésünk egész európai ütünk alatt. A következő napot boltokban töltöttük. — Utunk végén vagyunk: tovább már nem ha- laszthatjuk a megvásárlását azoknak a kis emléktárgyaknak, amit reánk váró szeretteinknek viszünk. Persze, ez sem könnyű feladat azok számára, akiknek harminc tagból áll a családja, de ugyancsak vigyázniok kell, hogy elég legyen a pénzük a hazáig való útazásra. A szomorú következmény elkerülhetetlen: senkinek sem hozhattunk semmi olyat, ami irántuk való szeretetünket méltóképpen kifejezhette volna; mindenkinek csak parányi emléktárgy jutott. De ezeknek az összekeresgetése is eltartott majd egy napig. így aztán a legutolsó napunkra maradt a legnagyobb öröm és legtöbb tapasztalás. Hollandiai magyar református testvéreinknek még a magyarországi református egyház konventje által kinevezett felügyelő lelkésze (sőt ha jól emlékszem, Belgium területe is az ő körzetébe tartozik): Tüski István kiváló lelkészünk tette ezt a napot európai ütünk leggazdagabb napjává. Kiváló férfiú, nagy nyelvtudással (ma- gyarúl, hollandúl, franiáúl, németül és angolúl beszél), nagyszerű theológiai képzettséggel, történelmi és tudományos ismeretekkel. Képzelni sem lehetne kiválóbb kalauzt nála. Mint ahogy előző napon telefonon megígérte, korán reggel értünk jött kis európai autójával és megindúl- tunk a legpompásabb körútra, mit egész útunk alatt tettünk. Elvitt bennünket Amszterdam legnagyobb kincstárába: a Rembrandt-múzeumba. Minthogy nagy nap állott előttünk, szándékosan kimértük és rövidre fogtuk az időt, hogy csak a legfontosabbakat nézzük meg. így a legtöbb termen csak futtában haladtunk át és csak a képtár legnagyobb kincsének, az Éjjeli Őrváltás című festménynek nagyszerű termében időztünk húzamosabban. Mekkora kiváltság volt eredetiben megnézni ezt a másolatokból régóta jól ismert világhírű képet! Majdnem akkora, mint Munkácsink három Krisztus-képe. Más okból is ezek jártak eszemben, míg benne gyönyörködtem. Kétszáz évvel élt előbb a holland mester, és mégis mily tökéletes a kompozíciója és bámúlatraméltó a technikai kivitele! — Szerettem volna óraszámra állni előtte, de időnk nem engedte; így csak néhány kitűnő lenyomatot vásároltam és siettünk tovább. Elmentünk a város főterére, ahol az úgynevezett Uj templom áll. Javításokat végeztek ugyan benne és tele volt magas állványokkal, de azért bementünk. Több okból is nevezetes volt az az épület az én számomra. Ott van eltemetve Ruyter Mihály admirális, aki nemcsak a hollandoknak volt nemzeti hőse, mert csatában megverte az angol és francia hajóhadat, hanem nekünk magyar reformátusoknak is örök hálánk áldott embere, mert ő szabadította ki a még életben maradt huszonhat magyar lelkészt a jézsuiták gályarabságából. (Akiknek a genfi látogatásáról való feljegyzéseket én írtam ki a városi oklevéltár ősi köteteiből, amiket most Genfben meg is tekintettünk, mint már leírtam.) Ebben a templomban tartotta az Egyházak akkor alakúló Világtanácsa, 1948-ban, a maga első gyűlésének az ünnepi Úrvacsoraosztását. És ennek a templomban egyik mellékhelyiségében tart Tüski István lelkészünk minden vasárnap Istentiszteleteket a mi menekült magyar hittestvéreink számára. A nagy főtér közepén, amelyen ez a székesegyház áll, a királyi palotával szemben egy fehér obeliszk áll — a világháború hőseinek emlékműve. Éhez megint csatolt megható történetet a mi kitűnő kalaúzunk. Elmondotta, hogy a budapesti forradalom menekültjei kihoztak ide magukkal egy az útcai harcokban megtépett, véres, rongyos magyar zászlót. — Közepén a nagy lyuk hirdette, hogy hol volt rajta az orosz elnyomatás jelvénye. Alázatosan, befogadtatásukért érzett nagy háládatos- sággal felajánlották ezt a drága ereklyét Hollandia királynőjének. Aki azt el is fogadta és ott a királyi palotában helyeztette el. És minden esztendőben egyszer kiadja a magyaroknak, hogy a sikertelen szabadságharc évfordú- lóján ott tartsanak vele gyászünnepélyt a hősök emlékoszlopa előtt. Természetes, hogy e történet még nagyobbra növelte hálámat Hollandia iránt. És amikor kedves vezetőnkkel a világháború után lefolytatott nagy gyermekakcióról beszélgettem, akkor tudtam meg őtőle, hogy ezt az akciót a második világháború után is megismételték a jó hollandusok — oda fogadták magukhoz a hiányosan táplált magyar gyermekek ezreit és hónapok múlva felerősítve bocsátották őket vissza hazájukba. Maga Tüski lelkészünk is hatszáz ilyen gyermeknek a kiszállítását vezette. Fel is fohászkodtam tüstént magamban és kértem a mi mennyei Atyánkat, hogy áldja meg őt is meg mindazokat is, akik ebben a nagy jótéteményben részt vettek. Siettünk tovább, mert kalauzunknak délre Hágában kellett lennie, hogy egyházi megbízói előtt beszámoljon a genfi ünnepélyekben való részvételéről. Kis kocsiján sebesen vitt Hága felé. A két város között nem nagy a távolság. Leidenen mentünk keresztül, a híres egyeT
