Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 HOLLANDIÁBAN Csak három nap — de emlékük halálunkig szívünkben marad Mindketten most jártunk életünkben először Hollandiában. Hitünk szent hagyományai és a történelem tanúlságai egész életemen keresztül hozzákapcsolták a lelkemet ehez a kis országhoz. Ez a három napi tapasztalás azonban a szívemet is megfogta. A szó szoros értelmében beleszerettem Hollandiába. Elég volt ehez az a kevés is, amit három nap alatt láthattam belőle. Kevés? Nem volt az kevés! Jó Istenünk olyan kegyelmes volt hozzánk, hogy nagyon kedves és drága kalauzt adott nekünk, aki egyetlen nap alatt oly sokat mondott el és mutatott meg nekünk ez ország csodáiból, hogy az bőven elég volt szívünk-lelkünk megnyerésére. Hétfőn déltájban érkeztünk Hollandia földjére, Brüsszelből jövő gyorsvonaton. Azonnal szemünkbe tűnt a nagy különbség. Ennek a mi rohanva tett htunknak ez volt az egyik kárpótlása a sok veszteségért: három hét alatt öt országnak a földjén tapasztalhattuk azokat a jellegzetességeket, amelyek mindegyiküket megkülönböztetik a többitől. Nemcsak a nevébe is belefoglalt (Netherlands — Németalföld) tökéletes síksága adja ezt a különbözőséget annak a szemében, aki szinte egyvégtében érkezik az örök havasok hazájából; ámbár az én számomra ez is szíventaláló jelenség volt: az én szülőföldemet, a nagy magyar elföldet varázsolta elém, mint valami bűbájos délibáb. Hát még mikor felbukkantak a szélmalmok, a virágos kiskertekkel körülvett nádfödeles házak — szinte nehéz volt elhinni, hogy nem Békés felé járunk . . . Volt ám egyéb is, ami nincsen sem a magyar alföldön, sem másutt: a rengeteg virágmezők és a végnélkűli öntözőcsatornák, a kanálisok. Sajnos, a tulipánok már elnyíltak, mire mi ott jártunk, de voltak ám nekik más virágjaik is. Nem keskeny ágyakban, hanem akkora táblákban, mint a mekkorákat búzával szoktak bevetni. Milyen mélyen érző szíve lehet ennek a népnek, hogy így tudja szeretni, ápolni, gondozni a virágokat! A házai is másformák, nem hasonlítanak egyik országéhoz sem, amelyiken keresztűl- j öttünk. Még a ruházkodásuk, a viseletűk is elüt a többiekétől. Bár mi csak a városokban és nem a falvakon jártunk, azért meg tudtuk figyelni, ha nem is tudom leírni a jellegzetességeket. Egy érdekességet mégis meg kell hogy említsek: a városi utcán kétkerekű talyi- gát tol a falusi asszony, aki a tengerpartról hordja be eladásra a holland élet egyik legfontosabb tényezőjét, a halat. Öltözéke nem sokban különbözik a magyar parasztasszonyétól, alsószoknya is igencsak van rajta ugyanannyi — de a fején a pártán csillog valami: koszorúba font színarany darabok, diónagy- ságúak is, mik gazdagságát mutatják. De azért megy és elégedetten tolja tovább talyigáját és árúi ja a halat, mit férje fogott. — Elgondolkozom: élnek-e más nemzetekben is ilyen asz- szonyok? Vonatunk az ország legnagyobb és a világnak egyik leggazdagabb városába vitt: Amszterdamba, ahol — kivételesen — nem valami fényes szállodába, hanem egy kis családi szállóba irányított bennünket new-yorki jegyirodánk. De nagyon kedves hely volt, szép park szélén, csendes vidéken. Úgy sem töltöttünk mi sok időt szállodáinkban: csak éppen aludni meg reggelizni szoktunk bennük. Most is siettünk be a városba, hogy mennél többet láthassunk belőle. Hollandia Velencéjének nevezik, mert itt is csatornák hálózzák be a várost, bár az útcák szélén, a csatorna két oldalán, kocsi- közlekedés is lehetséges. Sőt mindegyik csatornát két oldalról fasorok is szegélyezik, úgy hogy a csatornák vize zöld és árnyas falombok alatt folyik. Kereskedelmi hajók is járnak e csatornákon, sőt a belváros egyik kedves pontján ott állanak sorban azok a hajók, mik a virágokat hozták: ez a híres és bájos virágpiac. A kereskedelmi bárkákon kívül aztán állandóan járják e csatornákat a kirándúlókat szállító turista-hajók: hosszú és keskeny motorhajók — üvegtetőkkel, akárcsak a new-yorki taxicabek. Hatvan-hetven utast visznek ezek a modern gondolák, amelyek két vagy három óra alatt végigviszik az embert az egész csatorna-hálózaton. Persze, hogy mi is felültünk egy ilyen hajóra, és szerencsére itt is olyanra, ahol a turista-kalauz angolúl is tudott. (Egyébiránt alighanem valamennyi beszél angolúl is, csakúgy mint Svájcban. Nagy nemzeti bevételi tétel a turistaforgalom: érdemes odavonzani.) A késő délutáni órában bűbájos útazás volt ez a hajókázás. A legszebb párisi boulevárdok- kal vetélkező modern útcákról átmentünk olyan régiekre, ahol a házak faláig teljesen betöltötte az útcaközt a csatorna; néhol egészen komoly feladat volt egy-egy éles fordúlónál átvezetni a hosszú hajót. A város történelme haladt el szemeim előtt azokon a csodálatos vízi útcákon. Volt olyan hely, ahol egy végté- ben hét hidat lehetett látnunk, mik a keresztező útcák forgalmát átviszik. Aztán kivitt hajónk a kikötőbe, ahol a tengeri hajók közt siklottunk odább; közönsége mulattatására a kormányos olykor-olykor szinte egészen az óriáshajó orra alá kormányzott, és csak akkor fordúlt félre, amikor hajónk orra már majdnem érte a nagyhajó fölénk meredő falát. Láttuk az óriás száraz-dockokat is, amikben egy-egy hajót kiemelnek a vízből, hogy alsó falát megtisztítsák vagy kijavítsák vagy be
