Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-15 / 2. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA Ehelyett, már az eddigi szempontok alapján is, én inkább károsnak látom ezt a törekvést! De még inkább ezt kell mondanom akkor, ha a tervezett magyar elkülönítést — igazi szegregációt — szembeállítom korunk nagy mozgalmával, aminek a szelleme most az egész keresztyénséget mindig erősebben hatja át: az ökumenikus mozgalommal. Ezzel bizony homlokegyenest szembe ütköznénk. Mindenfelé a világon az összekötő kapcsokat keresik az evangéliumi egyházak; hajlandók még lényegesen megkülönböztető sajátosságokat is feláldozni, csakhogy egymással egyesülhessenek. Az egyesülés nem egyszer fáj és súlyos sebeket vág érzékeny lelkeken — de csak ezen az áron érhet véget a “keresztyénség botránya”, ahogy Amsterdam óta általánosan nevezik azt a szörnyű széttagoltságot, amibe a protestántizmus belezuhant. A sebek lassan begyógyúlnak és a fájdalmat felváltja az igazi és teljes egység öröme, amikor csakugyan egy akolban őrzi az egy Pásztor a maga juhait. Van még egy fontos szempont, amiért attól kell félnem, hogy e tervezet megvalósítása inkább káros volna, mint hasznos. És ez a szempont akkor világosodik meg előttünk, ha arra a kérdésre keresünk feleletet: lehetséges-e a tervezet megvalósítása? Kétféle akadállyal kerülhetünk szembe. Az egyik külső, a másik belső. Rajtunk kívül álló lehet amerikai közegyházaink esetleges ellenállása. Ez történhetik akár denominációs, akár egyházközségi síkon. Ismerek olyan esetet, amelyiknél a gyülekezet olyan kezességnek vállalásával kapta meg — vagy 55 esztendővel ezelőtt — a birtoka telkét, hogy azt minden időkben annak a közegyháznak a tényleges szolgálatára fogják fordítani. Ilyen eset több is lehet. Akadhatnak olyan indokok is, amik miatt a közegyházak valamelyike nem lesz hajlandó önkéntesen elbocsátani az egyházközségeit; már pedig ilyen esetben az egyházak birtoka törvényesen azt a közegyházat illeti. Az önkéntes elbocsátás esetén természetesen ilyen irányban semmi baj nem volna; de ha nem szavazzák meg az önkéntes elbocsátást: akkor mi a törvényszékre mennénk, hogy pereskedéssel végezzük be amerikai hittestvéreinkkel 50-60-70 éven át fennállott keresztyéni viszonyunkat??? Ezért egyesüljünk? Az is megtörténhetik azonban, hogy erre a külső veszedelemre nem is kerül sor, mert belső ellenállás emel gátat e terv megvalósításával szemben. Avagy egészen bizonyosak vagyunk-e arról, hogy a második meg a harmadik nemzedék csakugyan el akar szakadni amerikai közegyházainktól? Azokban ők már sok barátot szereztek, nem egy tiszteletes és megbecsült helyet is maguknak az egyházi közigazgatásban és kormányzásban! Azt se felejtsük el, hogy még félszázaddal ezelőtt is ott maradt kilenc gyülekezet az amerikai közegyházban — pedig akkor igazán népszerű volt a Magyarországi Református Egyház amerikai missziójának a kezdeményezése! Bizonyosan tudom azt, hogy most is lesznek gyülekezetek, amelyek nem akarnak változtatni mai helyzetükön. Mi fog történni akkor? Megint az, ami 1906-ban; és akkor minden ugyanúgy lesz, ahogy most van? Nem, nem úgy. Mert az elszakadt gyülekezetek elveszítettek olyan értékeket, amikért megfelelő kárpótlást nem kaptak — sőt valószínűleg súlyosabbá tették a bentmaradóknak is a helyzetét — amellett, hogy a magyar faj igazságának a barátaiban is megingatták a rokonszenvet. Haszon volt ez — vagy kár?! Ezért egyesüljünk? És mi lesz a jövendő? Semmi kétség nem fér hozzá: egy pár évtized múlva — vagy talán még hamarabb — az uj egységes (?) egyház megint kapcsolatot keresne valamelyik amerikai egyházi csoporttal — mint ahogy ma is egyesülnek a finn meg a svéd lutheránusok a többiekkel, bizonyítva, hogy a közös hit erősebb összekötő kapocs, mint a közös nyelv. Csak úgy nagyjából és futtában elmondva, szerintem ezek azok a szempontok, amik fölött egyházaink vezetőinek gondolkozniok kell, mielőtt tárgyalás alá vennék a ligonieri javaslatot. Én nem fogok e tárgyalásban többé részt venni, semmiféle ellenállásra vagy ellenkezésre nem kell számítani az én részemről: az én időm, mint a szép nyár, messze elszállt, én kint vagyok az egyházi közéletből. Ez az eset is mutatja, hogy legfőbb ideje volt félre- állásomnak. Nemcsak az évek számában, hanem az eszmék és eszmények tekintetében is különbözik korunk. Az én értelmezésem szerint ez az eszme elkésett. Legalább egy nemzedékkel. Tóth Sándor Február elsejétől kezdődőleg lapunk szerkesztőségének és kiadóhivatalán nak a postacíme: 65 NORTH PLEASANT STREET OBERLIN, OHIO A i i Minden levelet, kéziratot és pénz= íj! befizetést erre a címre tessék kül= deni. — Lapunk uj szerkesztője és !l kiadóhívatali igazgatója: , I DR. HARANGI LÁSZLÓ i
