Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-01-15 / 2. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA SZÜKSÉGES? HASZNOS? LEHETSÉGES? Hozzászólás a Ligonierban tárgyalt nagy kérdéshez: az amerikai magyar református egyházak egyesítésének ügyéhez Alólírott nem volt jelen a ligonieri gyűlésen, ellenben gondosan és többször is elolvasta az ott e tárgyról tartott két beszédet, mit a Presbiteri Szövetség kérésére lapunkban is közöltünk. Mindjárt ki is jelenti, hogy ezek a beszédek nem tudták meggyőzni őt arról, hogy az általuk sürgetett cél, az amerikai magyar református egyházak egyesítése, szükséges, hasznos és lehetséges volna. Mint gyakorlati ember, hangzatos szólamok helyett felsorol néhány érvet, amiket e célkitűzés mellett és ellen hangoztatni lehet és kell, mindegyikhez hozzáfűzve saját egyéni véleményét, ahogy az az ő lelkében kialakúit, félszázados amerikai tapasztalásai alapján. Milyen alapon volna szükséges vagy hasznos a vitatott egység? 1. Hittani alapon? Nem volt és ma sincs Amerikában olyan magyar református egyház- község, amelyben más alapon hirdették volna Krisztus evangéliumát, mint amely alapot a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás meghatároz — vagyis minden gyülekezetünk félszáz év óta pontosan ugyanazon az egyetemesen elismert hittani alapon élt és él és működik, amit a tervezett egységes egyházban is az egyedül helyes hittani alapnak tartanának. — Ezen az alapon tehát nincsen szükség változtatásra. 2. Liturgiái alapon? Egyik amerikai felekezetűnk sem szólalt fel soha az egyházainkban használt istentiszteleti rend ellen és nem kívánta annak semminémű megváltoztatását. Mindegyik egyházunkban ugyanazt a rendtartást használjuk, amelyet a tervezett uj egységes egyházban is használnának. (Az egyetlen különbség talán az lenne, hogy kötelezővé tennék a teljesen ugyanazonos formáknak, imádságoknak és szertartásoknak a használatát, ami ellen — reméljük — a jövőben is lesznek elegen, akik tiltakozni fognak. Amit ma ugyanúgy keresztűlerőszakolhatnak pártolói, mint ahogy az uj egységes egyházban tennék.) Tehát ez sem érv az egyesítés szükségessége vagy hasznossága mellett. 3. Nyelvi alapon? Egyik amerikai felekezetűnk sem szólalt fel soha az ellen, hogy magyar gyülekezeteinkben magyar nyelven hirdettük Isten igéjét és végeztük Istentiszteleteinket. Azt, hogy ma már mindegyik gyülekezetünk kétnyelvű, nem őmiattuk vagy ő- értük tettük, hanem saját népünkért: második és következő nemzedékeinket már nem tudtuk megtartani magyar nyelven, önmagunk számára vált szükségessé az angol nyelv behozatala. Ezen a helyzeten az uj, egységes egyház sem tudna változtatni: abban is ugyanígy szükséges volna az angol nyelv használata, mint mostani kapcsolataink között. Amikorra amerikai testvéreink felszólaltak, hogy közösen tartott gyűléseinkben nem értik meg a mi magyar nyelvű tárgyalásainkat: akkorára már saját presbiteri és egyéb gyűléseinken is kénytelenek voltunk az angol nyelvhez folyamodni, máskép elöljáróink egy részét kihagytuk volna egyházkormányzatunkból. Az is köztudomású, hogy ifjúsági- és gyermekmunkánk ma már mindenütt száz percentesen angol nyelvű; sőt a női munka is az a legtöbb gyülekezetben. Már is látni lehet azt az időt, amikor a magyar nyelv kimarad gyülekezeti életünkből; régebbi egyházainkban az angol nyelvű gyülekezet már is nagyobb számú, mint a magyar; és természetszerűleg az angol nyelvű folytonosan növekedik, míg a magyar nyelvű folytonosan fogy. Mindenki tudja, hogy az elamerikaiasodás olyan folyamat, amit sem siettetni, sem késleltetni nem lehet, tehát megakadályozni sem lehet. Eljön az idő, amikor a magyar nyelv használata is éppen úgy megszűnik köztünk, mint megszűnt a németeké, akik pedig sokkal többen voltak. (Sőt az Egyesült Államok ala- kúlásakor már ők voltak többségben; még sem az ő nyelvük lett az ország hivatalos nyelve. És nem haltak bele.) Világos tehát, hogy az egyházak egyesítésére nyelvi okokból sincsen szükség; sőt aligha lehetne e változás hasznosságát nyelvi okból védeni. 4. Együttélésünk érdekében? Hiszen most is együtt élünk! Együtt vagyunk a lelkészek az Országos Lelkészegyesűletben, a presbiterek a Presbiterek Országos Szövetségében; együtt vagyunk a Református Egyesületben és a ligonieri Bethlen Otthon birtokolásában és fenntartásában és háládatos használatában. (És ha valaki azt mondja, hogy együttlétünk békéje felborúit a legutóbbi konvención, hát ez igaz ugyan, de rajtunk áll, hogy a következőn megint helyrebillenjen! Még házastársak között is megesik az összekoccanás, de abból nem következik a szétválás szükségessége.) Eddig is össze tudtunk jönni és részt tudtunk venni egymás örömében vagy bánatában, ünnepélyeken és más alkalmakon, tekintet nélkül arra, hogy melyik amerikai denominációhoz tartoztunk. Nem látom hát semmi különös szükségét annak, hogy csak azért alapítsunk uj egységes egyházat, hogy mindnyájan együtt lehessünk. Ezt meg tudjuk tenni a jelen kö-
