Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-12-01 / 21. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 hanem mint Krisztus szolgái cselekedj étek az Isten akaratát lélekből, jóakarattal, mint akik az Urnák szolgálnak és nem embereknek.” — (Efézus 6:6-7.) ★ ★ ★ — Elmondok még egy kis történetet. — Mikor Jugoszlávia átalakult szociálista állammá és egy kis piros könyvben megjelent az ui állam alkotmánya, elkérte tőlem ezt elolvasás végett egy egyszerű diakonissza. Néhány nap múlva visszaadta ezekkel a szavakkal: “Mindez nagyszerű, csak ehez Krisztus leikével megtelt komoly keresztyén emberek kellenek.” ★ ★ ★ Junius 21.-én Belgrádban a szerbiai kormány végrehajtó tanácsa Vallásügyi Bizottságának elnöke Isa Jovanovics azt mondotta a református egyház vezetőinek: mi azt várjuk csak az egyháztól, hogy tanitsák az embereket, hogy nem szabad lopni, verekedni, gyilkolni. — Mit mondjunk erre? — Nekünk ez a hivatás kevés. Nem elégszünk meg azzal, hogy valami lelki rendőrség legyünk: akik az embereket a rossztól visszatartjuk azzal, hogy a pokol borzalmaival rájuk ijesztünk. Mi embereket akarunk nevelni a jóra. Az állam hivatása megalkotni a kereteket, meghozni a törvényeket, megjutalmazni a hűségeseket, megbüntetni a hűtleneket, emelni az életszinvonalat. Az egyház hivatása emelni az erkölcsi színvonalat, a munka erkölcsének színvonalát — lelkiismeretes, hűséges, szorgalmas, becsületes embereket nevelni. Ennek pedig csak egy módja van: Krisztushoz vezetni az embereket. Mi ezzel épitjük a szocializmust. Ágoston Sándor jugoszláviai református püspök A CSOLNAKÁZÓ EMBER A nagy orosz regényíró, Tolsztoj, írt egyik könyvében egy csolnakban ülő emberről, akinek megmutatták a túlsó partot, kezébe adták az evezőt és miután eltaszították a csolnakot a parttól, magára hagyták egészen. El is kezdte az evezőt forgatni, de aztán megragadta csol- nakját az ár, ment az magától, evezni sem kellett. Bent a folyó közepén sok más csol- nokra talált: voltak olyan csolnakosok is, akik eldobták az evezőt, mint amire úgy sincs szükség — egynéhányan még küzdöttek az ár ellen — de a legtöbben megadták magukat és csöndesen úsztak vele. És úgy látszott, hogy nagyon elégedettek is voltak. “Erre kell menni a túlsó part felé?” — kérdezte egyiktől-másiktól. Egymás után mind azt felelték: “Hát persze, hogy erre. Ugyan mit gondolsz? Hiszen nincsen is más út.” És így úszott ő is az árral — amíg egyszerre csak valami szokatlan hangot nem hallott, ami mindig erősebb és fenyegetőbb és borzalmasabb lett: — a vízesés, a zuhatag! A veszedelem hirtelen magához térítette a csolnakban ülő embert, és eszébe jutottak az elfelejtett dolgok, amikre szinte már nem is gondolt: az evező, a folyam árja, meg a túlsó part. Szinte félőrűlten hozzáfog, hogy kifordítsa csolnakját a sebes vízárból, minden erejével küzd és közbe tehetetlen önváddal sírva ismételgeti: “Miért is engedtem magam elsodortatni!” — Nos — mondja Tolsztoj — az az erős vízár a világ közvéleménye meg hagyományai; az az evező a te öntudatos akaratod, az a túlsó part a Krisztus. — Az az ember pedig ott a csolnakban: nem te vagy? OLYAN SZERETNÉK LENNI Hogy gond nélkül éllem valaha. Vagy haragudtam volna a tavaszra — Arra nem emlékszem: De a fájdalmak súlyát hogy könnyekkel mértem És senkitől, csak az Istentől féltem — Az igaz. Az életet s titkokat kutatva éltem És így sokszor a kereszthez értem. Innen tudom, hogy az Isten magát bennem növeli. Nem kell a kincs, olyan, amely teher. Le a földhöz köt, mint a cövek lever. Én láng akarok lenni az alkonyhoz. Zöld asztalok mellett lelkiismeret. Ész az ifjúban, erő a vénben. Cél a messzeségben. Tanítvány a Golgota hegyen. Istenarcú ember szeretnék lenni. Hitet adni, erőt, hordani terheket. Jézushoz vinni fáradtat, beteget. Erő szeretnék lenni e levegőben Eljutni minden szívbe, vérbe. Bele forrni mint uj sejt, uj élet. Gyógyír lenni a szenvedésbe. Erő szeretnék lenni, nagyobb mint az uj Atombomba, Villámként futni, vagy ragyogni, mint a Kelő nap a fekete horizontra. Erő szeretnék lenni, sátánt gyilkoló Angyali erő. Mert az igazság mezeje gyászos, bús temető; Erő szeretnék lenni, mely Jézusból árad S od'adni magam az egész világnak. HÖRCSIK JÓZSEF
