Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)

1959-11-15 / 20. szám

10

REFORMÁTUSOK LAPJA

létesített és abban építette meg házát, békeidőbeli egymillió frank költséggel. Szép ter- rászok, kerek saroktornyok, kecses erkélyek díszítették a kényelmes palotát; a park bejáratánál pedig a hatalmas vasrácskapunál a kertész-kapusnak volt külön háza; persze nagy üveges virágház is volt a kastély mögött; a parkban pedig óriás fák, mik közűi nem egy már a Kálvin idejében is ott állott. Mily gyönyörűség volt ebben a szép virágágyakkal is díszített parkban járkálni, vagy valamelyik kedves ligetben meghúzódni és olvasni, amíg a vacsorára hívó kisharang be nem szólított a kastélyba.

Mert Isten kegyelme azt is megengedte nekem, hogy én is lakhattam ebben a nagy- i'iri házban. Drága nagyemberünknek, Dr. Szabó Aladárnak az ajánlólevelével mentem hozzájuk (aminek szintén érdemes volna elmondani a történetét). És mint szegény, kis-ösztöndijas theológust, gyakran meghívtak ebédre vagy vacsorára, amikor pedig ösztöndijam elfogyása után (csak 500 forint volt), még az iskolaév bezárása előtt haza akartam menni: egészen odahívtak magukhoz és vagy hat hetet ott éltem ebben az örökre felejthetetlen környezetben. Még azt is megtette Claparede úr, hogy magyar leckék adására szólított fel, hogy azokért pénzt is adhasson ‘nekem! Mert ma- gyarúl is meg akart tanúlni. Minden második esztendőben elvitte a feleségét haza Magyar- országba, rokonaihoz. És szeretett mindent, ami magyar. Soha nem felejtem el az örömét, a- mikor karácsonyi ajándékúl az akkor feltalált fonográfokból vett egyet feleségének. Ketten készítgettük az ebédlő melletti szobában, hogy meglepetés legyen. És amikor asztalhoz mentünk és felzendűlt a magyar himnusz: sírtunk mind a hárman és a boldog magyar asszony ölelte és csókolta az ő áldott férjét, aki mindig ily igazi és szívet megható kedveskedésekkel bizonyította hozzá való nagy szeretetét.

Ott találtam rá a gyönyörű és pazarúl dúsgazdag könyvtárszobában arra a magyar történelmi kincsre, amit a kuruc-kor nagy történetírója, Dr. Thaly Kálmán, mint életének utolsó könyvét adatott a Tudományos Akadémiával. De Saussure Cézárnak, Rákóczy Ferenc “udvari nemesének” naplószerű feljegyzései voltak ezek, amik nemcsak megerősítették, hanem nagy mértékben kiegészítették a Mikes Kelemen rodostói leveleit. Nagyszerű lelet volt ez, mert nemcsak Thaly úrnak hozta meg ezt az egész életén keresztül hiába várt nagy örömet, hanem nekem is hozott: még egy esztendőt Svájcban, hová most már a Tudományos Akadémia meg a magyar kormány küldtek ki a Saussure-család levéltárának az átkutatására. De nemcsak ezt végezhettem el, hanem — megint Claparede úrék nagy segítségével — átkutathattam a genfi városi, állami, egyházi

és iskolai levéltárakat és gondosan kij egyezhettem belőlük minden adatot, ami a reformáció kora óta Genf ben járt magyarokra — köztük gályarabjainkra is — vonatkozott. Ezt az adatgyűjteményt is Claparede úr tartotta magánál, hogy saját költségén fogja kiadatni. Váratlan halála nem engedte végrehajtani tervét. A mintegy két incs vastagságú adatgyűjteményt a genfi városházán, a lelkészegyesűlet levéltárában láttam viszont e nyáron.

Mikor két év után Géniből visszatértem Magyarországba, természetsen élénk levelezésben maradtam j óltevőimmel. Azt azonban csak később tudtam meg, hogy az én hosszú leveleimet, amikben a magyarországi református egyháznak akkori helyzetéről Írogattam neki, Claparede úr sokszorosíttatta és úgy küldte meg Genf lelkészeinek, hogy ők is ismerkedjenek meg magyar hittestvéreikkel. Amikor pedig, egy évvel később, 1909 nyarán, a nagy Kálvin- jubileumra készült a legnagyobb magyar református küldöttség, ami valaha külföldi látogatásra ment: ezek a drága pártfogók engem is kihívtak, hogy kalauza és tolmácsa legyek e nagy csapatnak. Utazási és egyéb költségeimet ők fedezték, és az ünnpélyek ideje alatt megint csak az ő vendégük voltam, két püspökünkkel egyetemben. Ők rendezték az Auditóriumban azt a magyar ünnepélyt is, amiről lapunkban már leírást adtam. És a következő vasárnapon velem jöttek át Annemasse franciaországi városba, ahol a jubileumon prédikáltam.

— Ki gondolta volna, hogy akkor látom őket utoljára?!

Pár évvel később megint Magyarországba utaztak. Budapesti szállodájukban halálos betegséget kapott és meghalt ez a drága magyar asszony; ott temették el a farkasréti temetőben. Halála első évfordúlóján eljött sírjához bánatos férje; ugyanabban a szállodában szállt meg Budapesten és ugyanazt a betegséget — vérhast — kapta meg és ő is ott halt meg; pontosan azon a napon, amelyiken a felesége sírjára akarták felállítani az általa megrendelt sírkövet. Baksay Sándor püspökünk temette el felesége mellé. A budapesti theológiai szeminárium folyosójának falán pedig a következő évben emléktáblán örökítették meg kedves személyüket és csodálatos emléküket. Domborművű arcképük alá Baksay püspök megható feliratát vésték, örök elismeréséül annak a szeretetnek, ami nemcsak a férj szívét kötötte le asszonyához, hanem a tudós nagy lelkét is hitvese hazájának ügyéhez.

Claparede úr sokat írt Magyarországról. Egyik kis könyve a magyarországi református egyházat ismerteti, meglehetős bő tájékoztatást adva annak szervezetéről és törvényeiről is. Az 1909.-ik évi jubileum magyar zarándoklásá- nak a történetét is megírta és vaskos kötetben kiadta. Élete utolsó éveiben a Nagy Al-