Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-11-15 / 20. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA A GENFI AUDITÓRIUM ÚJJÁÉPÍTÉSÉRŐL Néhány részlet Mr. Sámuel C. Slaymaker lan- casteri gyáros és építési pénztáros előadásából, mit szerkesztőnkkel együtt a lancasteri lelkészek társasága előtt tartott egyszerre tett útjukról Egész életemben rendkívül érdekelt Kálvin úgy is, mint theológus és úgy is, mint ember. Valami “csöndes helyet” keresett, ahol tanúl- mányait folytathassa, de társai sürgetésére és mert ellenállhatatlan elhívatásában isteni rendelkezést érzett, a reformáció fergeteges esztendeiben ugyancsak az élére került a cselekvésnek. Attól kezdve aztán már hiába kívánkozott volna csöndességbe menekülni roppant felelősségű feladatai elől. Pedig a szíve mindig ellágyúlt, mihelyst Istennek “ingyen való kegyelméről” és az O mi hozzánk való “atyai jóságáról” kezdett beszélni. Ő írta ezeket a szavakat: “Isten nem azért fogad minket kegyelmébe, mert azt látja rajtunk, hogy kezdünk megjavúlni. Ő tisztán az Ő irgalmasságából jön a mi életünkbe, nem pedig arra tekintettel, hogy mi milyenek vagyunk.” Kálvin hatalmas érzéssé fejlesztette ki az ő Istenhez való személyes viszonyát, ami őt az egyén méltósága felől való meggyőződéséhez vezette, akinek tulajdon kiváltságává lett az a nagy alkalom, hogy közvetlenül keresheti Krisztus irányítását és közbenjárását. Kétségtelen, hogy Kálvin minden idők egyik legnagyobb embere volt. De hát ki vagyok én, hogy őróla Önöknek beszéljek?! Nem is róla kell szólanom, hanem arról a kiváló alkalomról, ami számomra is lehetővé tette, hogy az ő általa szolgált ügyet én is szolgálhassam. 1954-ben a Református Világszövetség princetoni gyűlésén lépett a megvalósúlás stádiumába Anderson chicagói lelkész barátomnak az álma. Dr. Harrison Ray Anderson először 1936-ban járt a genfi Auditóriumban és elmerengett e több mint kilencszáz esztendős épület sorsán és múltján. 1948-ban megint járt ott és megdöbbent az épület rohamos romlásán. Amint ő maga mondta, “azok iránt való hálából, akik ott tanítottak és Istent tisztelték, elhatározta, hogy barátokat keres és azok segítségével helyreállítják a roskadozó épületet.” Abban reménykedett, hogy az épület megújhodása együtt fog járni a Léleknek a megújhodásával is. A princetoni gyűlésen kinevezték a bizottságot, amely a mozgalmat vezesse és kiterjessze az egész föld minden református országára. Amerikai pénztárosáúl mint régi barátját, engem kért fel, aki együtt munkálkodtam vele presbiteriánus egyházunk kormányzásában, mikor ennek ő volt a moderátora. Bár én akkor is számos megbízatással voltam elfoglalva az Egyházak Országos Tanácsában, még sem tudtam visszautasítani ezt a megtiszteltetést. És megindúltak az adományok Amerika minden részéből, kicsik és nagyok, egyénektől, kis és nagy egyházaktól, vasárnapi iskoláktól és alapítványoktól. Száz meg száz adomány érkezett hozzám és mindegyikre külön személyes levélben válaszolva küldtem kö- szönetemet. Felmelegítette szívemet annak tapasztalása, hogy milyen nagy és őszinte érdeklődés nyilatkozott meg e tervünk irányában. Öt éven át folyt a pénzgyűjtés munkája meg az Auditórium épületének a restaurálása. Ez utóbbit a múlt év folyamán egy egész héten át magam is szemléltem, az építési bizottság többi tagjával együtt. Szerencsések voltunk, hogy úgy mérnököt, mint építészt olyat találtunk, akik maguk is tagjai voltak egyházunknak és az egész munkát igazi szívügyüknek tekintették. Nem volt könnyű a munkájuk. Mikor az alapzatot ásták, ráakadtak a régi római várfalak maradványaira. Az épület megújításához olyan köveket kerestek, amelyek tökéletesen megegyezzenek a régi kövekkel. Franciaországban találtak is egy olyan régi kőbányát, aminek a kövei pontosan megfeleltek. Lassan, mert nagyon nagy gonddal folyt a munka. Most a nyáron aztán megint Genfben voltunk és egész bizottságunkkal együtt részt vehettünk az újjáépített Auditórium felavatási szertartásán. Sohasem fogom azt elfelejteni. Ott állhattunk abban a teremben, ahol Kálvin meg Béza tanították a szemináriumi hallgatókat, és ahol Knox János meg mások tartottak Istentiszteleteket, és ahol a genfi nép járt a péntek reggeli “kongregációkra”, amikor a lelkészek hittani kérdéseket magyaráztak és megfeleltek a hozzájuk intézett kérdésekre. Hadd idézzem Anderson barátom ünnepi beszédéből a következő kis részt: “Mózes első könyvének 26.-ik része elmondja azoknak a kútaknak a történetét, amiket az Ábrahám szolgái ástak volt, de a filiszteusok behányták azokat. Izsák és szolgái aztán újra kiásták ezeket a kútakat, amiknek olyan különös jelentésű neveik voltak: “Civa- kodás” meg “Ellenségeskedés” és aztán “Tágas Hely”. Talán itt Genfben is újra megindúl az élőviz a szabadságnak e kútjából. Újra megnyitása talán megint más kútaknak a megnyitásához is fog vezetni. Mert Izsáknak a szolgái is uj kútakat ástak; a beérsebai kút- nál az ellenségek barátokká lettek. Jézus ivott a Jákob kútjából és megígérte, hogy Ő tiben- netek és énbennem örök életre forró víznek a feje lesz. Legyen hát Istené a dicsőség, és legyen áldott Jézus Krisztus és az Ő evangéliuma — és legyen köszönet mindazoknak,
