Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)

1959-11-15 / 20. szám

EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH

Volume LIX., Number 20. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa., Nov. 15, 1959.

HÁLAADÁSNAPI ELMÉLKEDÉS

AZ ELFELEJTETT VENDÉG

Országunkban mindenütt — kint a nagy síkságok útszéli templomaiban vagy a városok tornyos székesegyházaiban — Hálaadás Napját sokféle dicsérettel és háládatossággal fogják ünnepelni. Egy vagy más módon, de mindnyájan hálákat adunk.

Mindig többen leszünk azonban olyanok, akiknek a lelkében mindinkább gyanússá lesz az a nagy magától-értetődőség, amivel a pil- grimekről meg a Mayflower hajón kötött egyezségről meg a bő aratásról beszélünk, de amely beszédeknek aztán végeredményben semmi foganatja nincsen. Nézzünk hát most mélyebben bele a dologba és vizsgáljuk meg, hogy mi is jön hát ki a mi hálaadásunkból.

Vannak köztünk olyanok is, akik azt mondják, hogy a hálaadás mindig a vége valami útnak. Pedig ez éppen nem igaz. A hálaadás nem valami kegyelem-szigete. Hanem a teremtésnek egy cselekedete. Valami nincsen rendben az olyan Istentiszteleten — amikor hálákat adunk, aztán csak hátravetjük magunkat fel- cicomázott templomaink kényelmes padjain —■ ami végeredményben nem csinál semmit, nem változtat meg semmit és nem visz el bennünket sehová.

Mi itt Amerikában nagyra vagyunk a szabadságunkkal. Megőriztük azt hagyományainkban, beleszőttük énekeinkbe és dalainkba; jelképesítettük hűségeskünkben és zászlónkban. Azt is mindnyájan tudjuk, hogy milyen drága áron vásároltuk meg. Concord útcáitól a koreai dombokig, férfiak harcoltak és haltak meg érte. Bizony nagy árat fizettünk a mi szabadságunkért. Ezért adunk hálát érte.

De aztán be is érjük ezzel, jóllehet tudjuk, hogy számtalanszor visszaéltünk szabadságunkkal?! Olyan semmiséggé formátlanítot- tuk, hogy némely helyen már alig maradt belőle valami. Törvény nélkül élő néppé lettünk; a mi egyéni jogainkat egészen az el- pattanásig feszítettük ki. Szabadságunkban áll, hogy szavazzunk és nem szavazunk. Szabadságunkban áll, hogy beszéljünk és bár többet beszélünk, mint kellene, még sem azt mondjuk, amiről nekünk kellene bizonyságot tennünk. Szabadságunkban áll, hogy használjuk az erőnket és gyakran túlzásba visszük a használatát. Valóban, pontosan az a szabadság, amit úgy szeretünk dicsérni, kisiklik a kezünk közül.

És aztán — kinek a szabadságáért fogunk most hálákat adni? A magunkéért és csak a mi magunkéért? Adunk-e valaha hálát azért a szabadságért, amit mi nem adunk meg másoknak, akik pedig itt élnek mi közöttünk — de nem a mi fajunkhoz vagy a mi hitünkhöz tartoznak? Adunk-e hálát azért a szabadságért, amit visszatartunk tőlük? Itt bizony csak elhallgat a szívünk és nem talál feleletet ezekre a kérdésekre.

Igen, adjunk hálát a mi szabadságunkért, de ebből a hálaadásból ki kell jönnie valami áldásnak. Ne csak dicsérjük a szabadságot, hanem őrizzük is meg. Ne csak énekeljünk róla, hanem legyünk készen küzdeni is érte.

Megszámlálhatatlan férfi és nő fog hálát adni az otthonáért, de miután ezt megtette, jön-e ki ebből valami más is? Vájjon tényleg van-e jogunk a hálaadásra, ha mint nemzet, el hagyjuk sorvadni az otthonainkat, mert megőrzésükhöz nincsen sem türelmünk, sem időnk, sem lelki tartalékunk. Bizony ez tökéletes tragédia. Jó lesz hát ráemlékezni egyebekre is Hálaadás Napján. Otthonunk nem lehet egy ház sem, ha nem lakunk benne. Nem fogunk tudni férfiakat és asszonyokat nevelni úgy, ha kötelezettségeinket és fegyelmezésünket bérelt szolgákra hárítjuk át, bárkik legyenek is ezek. Nem vezethetjük át gyermekeinket a férfiasságba és a nőiességbe úgy, hogyha a mi kiváltságainkat átruházzuk • az egyházakra meg az iskolákra. Igenis, adjunk hálát a mi otthonainkért, de míg a holnapra gondolunk, szívünk mélyén meg kell