Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-11-01 / 19. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 igazán értékelni, ha emlékezünk arra, hogy megelőző E. & R. konferenciákon egyáltalán nem várták azt, hogy az egyházkerületek evangelizációs bizottságainak az elnökei hozzászóljanak a “program”-hoz. Azt ők, a hivatalosak jobban tudták: vagy 20-25 amerikai felekezetnek a fizetett munkásai kicserélték “gondolataikat”, az Íróasztalok mellett elkészítették “kipróbált” terveiket, s tőlünk csak azt várták, hogy száj- tátva áment mondjunk minderre, s visszatérve kerületeinkbe, tüzzel-vassal segítsünk nekik a program keresztülvitelében. Azt még véletlenül se kérdezték volna meg, hogy hát lelkipásztor testvérem, aki az egyház igazi frontján, a gyülekezetben élsz, mi miben segíthetünk neked? Ha valaki arra merte őket figyelmeztetni, hogy talán mégis csak a gyülekezetekből kellene kiindulni egy egészséges evangelizációnak, azt elintézték azzal, hogy van olyan is, de mi nem azon az utón járunk. Bezzeg most a dunkirki konferencián nem lehetett ezen olyan könnyen napirendre térni. Hiszen ott voltak, és többségben voltak ott, kongregácionálista atyánkfiái, akiknek éppen az az alapmeggyőződésük, hogy a gyülekezet az igazi kiindulópont. Ennek volt a következménye az az egészséges fordulat, hogy beszélhettünk a magunk tapasztalatairól, próbáiról, nehézségeiről, győzelmeiről — és milyen felfrissítő volt ez Dr. E. Homrighausen, prince- toni tanár vezetésével — és a Board-i emberek alázatosan csak annyit mondhattak: mi is összetákoltunk valamit, használjátok ezeket, ha és amikor jónak látjátok! Gyülekezeti központúság a hivatali asztal helyett, tapasztalatok megosztása a felsőbb programok lenyeletése helyett: ez volt az én második örömöm. És még egyet! Tudvalevő, hogy a kongregácionálista egyháznak nincs olyan megszervezett evangelizációs bizottsága, mint az Evangéliumi és Református Egyháznak. Mig nálunk van 4-5 hivatalos központi munkás, nagy iroda,, külön osztály, stb., addig a kongregácionálisták, akik sokkal többen vannak nálunknál, 1-2 emberre bízták az evangelizációc munkát. Én nem értettem ennek az okát. Néha arra gyanakodtam, hogy talán nagy liberálizmusukban oda jutottak, hogy ezt a pár szálat is csak illendőségből tartják. Ezen a konferencián azonban rájöttem a dolog nyitjára. Nem kevésbbé érdekli a kongregá- cionálistákat az evangelizáció, mint minket, hanem jobban. Nekik azonban az a látásuk, hogy az evangelizáció nem EGY tevékenysége az egyháznak — mint például léleknyerés — hanem az egyház MINDEN tevékenységének igazi ismérve és megkülönböztető jellegzetessége. Evangelizációs jellegű az igehirdetés, mert az Evangéliumról kell, hogy bizonyságot tegyen, különben nem igehirdetés. Evangelizációs jellegű kell, hogy legyen az egyházi oktatás, mert ha nincs köze ahoz, amit Krisztusban tett és tesz az Isten értünk, akkor nem érdemli meg az egyházi nevet. Evangelizációs jellegű a szeretetmunkánk, mert felebarátunk igaz szeretésének a forrása és normája az Isten szeretete, amely kiöntetett a szivünkben a SzentLélek által. És igy tovább. A lényeg ez: az evangelizáció alapjában véve bizonyságtétel. Az egyház bizonyságtevése arról, hogy mit tett és mit tesz az Isten ebben a világban. Átitatja ez a hivő ember MINDEN gondolatát, szavát, tettét, egész életét . . . Oh. hogy összedobbant ezzel a látással a szivem, hiszen csak nem régiben Írtam meg egy angol cikkben és egyházkerületi jelentésemben ugyanezt. Úgy látszik, nem várt segítséget adott kongregácionálista testvéreimben ehez az Isten, s ki tudja, hogy az Egyesült Egyháznak nem ez lesz-é egyik legjelentősebb ajándéka mindnyájunk számára?! Folytathatnám még, de talán ennyi is elég arra, hogy megvilágítsam, miért éreztem otthon magam a dunkirki konferencián. Én azt gondoltam, nehéz lesz megtalálni az utat kongregácionálista atyánkfiain keresztül Krisztus Egyesült Egyházába, s ime kiderült: közelebb vannak ők hozzám, mint az Evangéliumi és Református Egyház emberei. Ajándék ez. Nagy ajándék. Mert az a meggyőződésem, hogy nemcsak nekem, hanem sokaknak még közülünk lesz ez a tapasztalata, s talán valóban megújulást hoz közénk Krisztus Egyesült Egyházának kibontakozó szépsége. Adja Isten, hogy úgy legyen! ___________ Bülösi János Nyugati egyházmegyénk munkáskonferenciája SZEPTEMBER 27.-IKÉN Az egyházmegye majdnem minden gyülekezete képviseltette magát s a lelkészek teljes számban részt vettek benne. Közegyházunk két kiküldöttje volt jelen az egyetemes misszió és férfimunkások részéről, úgyszintén egy lelkipásztor is. Kimagasló esemény az volt a konferencián, hogy Egyházkerületünk újonnan választott elnöke is jelen volt. Igen nagy örömet hozott a mi számunkra jelenléte. Jó tudni mindannyiunknak, hogy a nagy szervezkedések és változások idején a legküzdőképesebb lelkipásztor jutott egyházunk történelmet meghatározó elnöki tisztségébe Az ifjabb generációval angol nyelven és velünk magyar nyelven ismertette egyházunk nagy problémáit és jövőnket meghatározó eseményeit. Minden szavából biztatás hangzott felénk s azt a tudatot sugározta egész lénye, hogy ha szeretetben, jóakaratban és munkában, meg áldozatokban együtt leszünk a jövőben, Kerületünk hatóképessége, szolgáló ereje egyházaink s magyarságunk számára is nagyobb lesz, mint valaha is volt. Biztosított arról, hogy ő és a Kerület tisztikara “az igazság valóságáért és a valóság igazságáért” folyó harcot megállja és folytatja a mi életünk minden vonatkozásában, tekintet nélkül személyekre és hatalmasságokra. Jó volt hallani elnökünket s jó lenne, ha útmutatása nyomán olyan munkát tudnánk végezni egyházmegyénkben és gyülekezeteinkben, amilyenre még nem volt példa. Másik kimagasló beszéd egyházmegyei elnökünké volt. Parragh Dezső elnökünk egyházainak vezetőségéhez szólva rámutatott arra, hogy közösségi életünkben csak akkor lehet átütő eredményt elérni, ha nemcsak a vezetőség, de az egész egyház minden tagja szorgalmas munkával dolgozik Krisztusért. A presbitériumra hárul a legnagyobb teher a munkában. Az igazi keresztyén és kálvinista presbitérium nem néptörvényszék, amely megidézi hónapról-hónapra a lelkipásztort és ítéletet mond felette, hanem az atyák és bölcsek közössége, ahol komolyan veszik az igének a terhét hordozó testvért, mint a házat épitő mester a rajzolót, aki a tervet készíti. Az igazi presbitériumban az atyák és testvérek együtt dolgoznak a pásztorral. A presbiterek legfőbb feladata minden egyháztagnak a meglátogatása s ott bizonyságtétel és munkára való hívás a feladatuk, az egyházért s annak a megbízásából. Kerületi pénztárnokunk György Árpád lelkész rövid, de velős felszólalásban megvilágította egyház
