Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)

1959-09-15 / 16. szám

3

REFORMÁTUSOK LAPJA

KI A MI BARÁTUNK?

Irta: Dr. Takaró Géza

Kis szálloda-szobában halva találtak egy vendéget. A rendőrségi detektív, látva a halott puskaportól perzselt kezét és a revolvert, ön- gyilkosságot jelentett. Megerősítette ezt egy papirszelet, melyen ez volt írva: “Se pénz, se rokon, se barátok.” A vizsgálat alatt kitűnt, hogy ez a szegény, halálba menekült ember nem más, mint a chicagói opera egyik európai származású tagja. Hiába vette körül az öröknyarat élvező Miami pálmaerdeje és virágmezeje; hiába nyüzsgött körülötte háromszáz- ezer lakos és sok más ezer vendég, úszva, játszva, örvendezve — az ő számára elviselhet- lenné lett az élet, mert úgy érezte, teljesen magára hagyták. Egyedül maradt.

Csak a jó Isten tudja, mekkora lehet a száma a mi milliós városainkban azoknak, akik hasonló árvaságban élnek. Pénz nélkül. Rokon nélkül. Vagy ami a legnehezebb — barátok nélkül. Egyetlen közeli barát is életre ösztönöz. Mert, mikor szegény igazán az ember? Egy névtelen iró szerint akkor, ha alacsony eszményei vannak; vagy, ha vétkes lelkiismerete van; vagy, ha elvesztette önbecsülését; vagy, ha kincsei bizonytalanságba jutnak; vagy, ha nem tud magán uralkodni; vagy, ha önző, szeretetlen, kegyetlen; vagy, ha elpazarolta egészségét; vagy, ha jellemét, lelkét árúba bocsátotta; vagy ha . . . Folytathatnánk vég nélkül. De könnyű belátni, hogy az ember igazán akkor szegény, ha nincsenek barátai. Nem cimborái, nem munkatársai, nem kollégái, hanem — barátai.

Ki az igazi barát? Két ember beszélget.

— Mióta megtudták, hogy pénzem elveszett, barátaimnak fele nem akar rólam tudni.

— És a másik fele?

— Az még nem tudja . . .

A pénz tehát nem igazi baráti kötelék. A mulatság sem. Magyar közmonddásaink nem mindig találják el a szeg fejét. “Egy-két pohár borban sok jóbarát lakik.” Az ilyen jóbarátok hányszor megcáfolták már azt a másik hibátlan közmondásunkat, hogy — sok jóbarát megfér parányi helyen. Ismerünk magyarokat, akiknek egész Amerika se elég nagy terület, hogy megférjenek egymással. Ki hát az én igazi felebarátom? Az, aki kiállja a szükség próbáját, aki segít. Egy sirkövön ez az epitá- fium olvasható: “Bárki vagy, barátod sírjánál állsz.” Howard angol filanthropus sírjánál. Leginkább a börtön-reform tette nevét híressé. — Elképzelhetetlen állapotok uralkodtak akkor nemcsak hazájában, de egész Európában. Döghalál terjesztői voltak a börtönök mindenütt.

Könyvekben tárta fel a szörnyű valóságot. Visszautasítva minden kormánysegélyt, saját költségén — 30,000 angol fonton — több mint 50,000 mérföldet utazott. Sírja messze oroszföldön van, ahol a katonai kórházak tanulmányozása közben tábori-lázat kapott és belehalt. Sírfeliratát az orosz nép véste kőbe. Mindenki barátját ismerte fel benne. A Salamon királynak tulajdonított példabeszédek között találjuk ezt az állítást: “Van barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.” (18:24.) De — “imé nagyobb van itt Salamonnál” (Mt. 12:42.) — Jézus. Mikor egy a polgári és vallásos törvényekben jártas ember tette fel a kérdést Jézusnak: “Ki az én felebarátom” — a feleletet az irgalmas samaritánus örökszép példázatában kapta meg, amely után Jézus tette fel a kérdést a tudakozódónak: “E három közül — a pap és lévita, akik kikerülték a saját fajtájukbeli áldozatot — s az idegen, gyűlölt samaritánus közül — kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók kezébe esett?” Könnyű volt neki, kitalálni: “Az, aki könyörült rajta.” (Luk. 10:25-37.) Jézus nemcsak nevezte tanítványait barátainak, hanem ezt a kapcsolatot fölé emelte minden vérségi köteléknek, mikor a sokaságban ott állottak anyja és testvérei is, akik számára kiváltságos helyzetet akartak biztosítani a hallgatóságban. Jézus magatartását azóta is gyakran félreértették, első hallásra gyöngédtelennek tartották. “Kinyújtván kezét a tanítványaira, monda: Imé az én anyám és az én testvéreim! Mert aki cselekszi az én Atyám akaratát, az nékem fi- testvérem, nőtestvérem és anyám.” (Mt. 12:50.)

Isten nagy családjában a lelki-rokonság jut érvényre. Mikor Columba letelepedett Jóna szigetén, Skótországban még vad, nyers élet folyt. A sok klánra szakadt nép szüntelen harcban élt egymással. A fosztogatások és erőszakosságok miatt sokan menekültek a szigetre. Columba ezeknek a segítésére szerzeteseket jelölt ki, akiknek a “lélek-barát” nevet adta. Az első magyar “segélyakció” végzőit is a nép “barátok”-nak hívta. Öltözetükben különbözhettek, de feladatuk lényege ugyanaz volt. Nem a fej rehúzható, háromszögalakú leffentyű, a csuklya és a patyolat vagy egyéb ruha teszi a domonkos-rendi barátot, vagy a paulinus remete-barátot, vagy a szürke ferencest, vagy a templárius veres-barátot, a cisztercita tarkabarátot, vagy a pálosrendü remete-barátot. Akár szerzetes, akár pap, igazi hivatása az, hogy lélek-barát, lelkész legyen a szó eredeti értelmében. Az egész egyháznak tagjait lelkibarátságnak kellene összefűzni Csak igy tudna mélyebb, döntőbb hatást gyakorolni a nagyvilágra. De hol vagyunk ettől? Nincsenek-é még templombaj árók között is olyanok, akik titokban, gyakran még nyilván is szadisztikus kielégülést éreznek mások bajbajutásán és szén-