Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-09-15 / 16. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 Olyan jó volt egyszer már megismerni és keblemre ölelni velem körülbelül egyidős Győry Elemér dunántúli püspökünket, a régi gárdának most már egymagára maradt tagját, ez idő szerint a magyarországi református egyház zsinati és konventi elnökét, akivel olyan sokat szerettem volna elbeszélgetni, és a találkozás pillanatától kezdve reménykedtem, hogy erre alkalom is jut — aminthogy nem jutott. A másik püspök Szamosközy István, a dunamel- léki egyházkerület püspöke, tehát budapesti püspök, aki Bereczky Albert lemondása után jutott Ravasz László és sok más nagy elődje székébe. Fiatal ember, aki rendes körülmények között még messze volna a püspöki széktől. De Magyarországon most nincsenek rendes körülmények. Szinte sajnáltam, hogy Kulifay barátunk már régen nékem ígérte ennek az Istentiszteletnek az igehirdetését. Olyan jó lett volna magyarországi embereket hallgatnom. Az egyház lelkésze azonban nagyon helyesen megbeszéltette a két püspököt is. Jól esett a szeretet evangéliumának tiszta hirdetését hallgatni a Dunántúl ősz püspökének ajkairól. Tökéletesen hozzáillett a lelki Édesanyának a hivatalos képviselőjéhez. Mintha csak messze távozott édes gyermekeit soha nem felejtő, értük szüntelen aggódó édesanyának a fájó, féltő drága óvásait és intéseit hallottuk volna azokról a remegő ajkakról. Sírt a lelkünk és könnyek gyűltek szemeinkbe, mert jól tudtuk, hogy sokkal több okunk van nekünk féltenünk és siratnunk azt a drága Édesanyát; imádkoztunk is érte szívünk mélyéből. Istentisztelet után, hogy még legalább né- hányan tovább is együtt lehessünk, a sarki kávéházba mentünk és ott töltöttünk egy órát vagy másfelet. Párisban a kávéház a legegyetemesebb társadalmi intézmény, ahol jóbarátok találkoznak, családok együtt étkeznek, gyűléseket tartanak, poéták (mint a mi Adynk is ott a szomszédságunkban) verseket írnak, politikusok vitatkoznak, és íme: gyülekezetek is ott jönnek össze barátságos beszélgetésre, ha nincsen külön egyháztársadalmi termük vagy helyiségük. Számos régebbi párisi lakoson kívül sok menekült testvérünkkel is tudtunk ott szót váltani, de bizony csak nagyon keveset. Mégis jó volt osztozni velük a nap örömében, hogy az elhagyott édes szülőhazából, meg a tengeren túlra szakadt magyarok közül jött képviselők, Kelet és Nyugat vándorai, ott a térbeli középponton megint testvérek között találkozhatnak velük és egymással. Olyan ritka alkalomnak az érzése volt, mintha bolygó üstökösök suhannának el egymás mellett a világűr valamelyik csillagképletében. Mert nem tarthatott sokáig. Szétoszlás után még együtt mentünk vacsorára Kulifayékkal a püspökökkel és a párisi gyülekezet egyik legkedvesebb tagjával — tulajdonképpen másik amerikai magyarral — Kovács Julikával, a mi boldog emlékezetű Kovács Andor volt browns- villei lelkészünk ieányával, aki fogadott hazánk párisi követségének egyik tisztviselője. Vacsora után meg is látogattuk szép lakásán, hogy ezzel is kifejezzük azt a hálánkat, amit iránta éreztünk, amiért egész délután és este feleségem a maga nyelvén beszélgethetett vele, sőt tolmácsáúl is használhatta másokkal való érintkezésében. Utólag is küldjük neki forró köszönetünket sok kedves segítségéért és útmutatásaiért. De nemcsak neki, hanem mindazoknak a magyar testvéreknek is, akikkel ott találkoztunk és ha röviden is, de mégis szót váltani tudtunk, küldjük szívből jövő köszöntésünket és üdvözlésünket. És azt a kérésünket, hogy tartsák meg a hitet, amivel ők is éppen úgy meggyőzhetik a világot, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus meggyőzte, meg az Ő tanítványai is meggyőzték. Mert elveszíthettük a szülőhazánkat — de mi a mennyország gyarmata vagyunk, akiknek maradandó örökös hazánk ott van, ahol a mi Urunk Jézus Krisztussal együtt ültet le minket a mennyekben az irgalmasságnak Istene, “hogy megmutassa a jövendő világkorszakban az Ő kegyelme túláradó gazdagságát hozzánk való jóságában a Krisztus Jézusban.” Külön köszönetét kívánunk mondani Kulifay lelkésztársamnak és barátomnak, akinek soha el nem feledhetjük sok rendbeli nagy szívességét, amivel rövid párisi tartózkodásunk alatt hozzánk volt. Hálával teszünk bizonyságot pásztori működésének nagy érdemeiről. Nemcsak az ő leírását hallottuk arról a roppant mértékű munkáról, amit Párisban és környékén végez, hanem gyülekezetének számos tagja is kifejezte előttünk azt az aggódását, hogy féltik és szüntelen imádkoznak érte, mert a legerősebb emberi szervezetet is agyongyötrő terhes munka az, amit ez a kiváló szervező képességekkel megáldott és fáradhatatlan szolgája az Úrnak közöttük végez. Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy mi olyan Urat szolgálunk, akinek az ereje a mi erőtlenségünkben mutatkozik és dicsőül meg, és aki a legcsodálatosabb biztatással tudja felfrissíteni a mi fáradt tagjainkat: “elég néked az én kegyelmem!” Hálát adunk ezért a lankadatlant dolgozó házaspárért Istennek mi is. Az ilyen hősök azok, akikre ma sem méltó ez a világ; de mint egyszülött Fiát az idő teljességében, úgy adja őket ma is az Isten, mert még mindig szereti ezt a világot. Párisi és más utazási élményeinkről most már ezután minden számunkban írni fogok azok számára, akiket érdekelnek azok a benyomások, amiket a sok látott szépség tett reánk. T. S.
