Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-09-15 / 16. szám
6 REFORMÁTUSOK LAPJA A PÁRISI GYÜLEKEZETBEN Ahol megint csak arra volt elég az idő, hogy az ember szíve megfájúljon tőle Kulifay Imre lelkészt már régóta ismertem. Sohasem találkoztam ugyan vele, de néhai Dienes Barna tanárunk és egyházkerűleti elnökünk beszámolójából, írásaiból, sőt arcképéről is jól ismertem már. így hát nem volt nehéz ráismerni, amikor péntek este a párisi vasútállomáson az ő mosolygós arca köszöntött bennünket, előbb mint hogy a vonat meg is állott volna. De hogy ő hogy ismert ránk, azt nem tudom. De ott várt és pedig kocsijával, és ő maga intézett el minden formaságot a csomagjainkkal és ő vitt el szállásunkra, amit szintén ő szerzett számunkra. De mielőtt odavitt volna, előbb annyi nevezetes helyen vitt bennünket keresztül, hogy a végén joggal mondhatta: “most már mindent megláttatok kívülről, ami Párisban megtekintést érdemel.” De nemcsak akkor este, hanem másnap is értünk jött kocsijával és akkor már nappali világosságban mutogatta meg mindazt, aminek meglátására szükségünk volt. Mi mindketten most voltunk először a világnak ebben a híres városában, volt hát benne bőven olyan, amire kíváncsiak voltunk. Most azonban nem a párisi látványosságokról kívánok beszámolni, hanem az ottani magyar gyülekezetről. Vasárnap délelőtt a nagyon szép amerikai templomban voltunk egészen presbiteriánus Istentiszteleten és amerikai vendéglelkésznek az igehirdetését hallgattuk. Olyan volt, mintha csak itthonn lettünk volna Lancasterben. Délutánra aztán értünk jött kedves Kulifay barátunk és elvitt a magyar Istentiszteletre, ahol egész sor meglepetés várakozott reánk. A legelső volt maga a templom. Vadonatúj templom, három héttel előbb szentelték fel. És nagyon szép templom, melynek hófehér tiszta falai, világos nagy ablakai és egész berendezése a legigazibb puritán kálvinista lelkét is gyönyörűséggel töltötték volna el. A skótok építették ezt a remek uj templomot, minek alapkövét maga az angol királynő tette le, amikor Párisban járt. Kérték is a holland reformátusok, hogy engedjék át nekik délutáni használatra; állítólag igen nagy bérletet is ígértek érte. A skótok azonban azt felelték, hogy a Párisban élő holland reformátusok egészen közel vannak hollandiai testvéreikhez, akikkel szabadon érintkezhetnek és akik bármiben segítségükre is lehetnek; ellenben a magyar reformátusok, akik szintén kérték a templomot vasárnap délutáni használatra, messze vannak magyarországi testvéreiktől, sőt ez idő szerint még csak nem is érintkezhetnek velük, magukra hagyatva és nagyon szegényen élnek — nekik adták hát oda a gyönyörű szép uj templomot vasárnap délutáni Istentiszteleteik számára, még pedig egészen díjmentesen. Ami így nemcsak nagyon megható, hanem egyúttal nagyon hasznos cselekedet is volt a mi magyar református testvéreink számára. Pénz nélkül kaptak olyan templomot, amit pénzért soha meg nem vásárolhattak volna. És szebbet, jobbat az egész városban sem találhattak volna. Olyan jól esett ezért a nagy kegyelemért ott hálát adni! És ebből is megérezni, hogy ha az egész világ magunkra hagy is, de Istennel járunk: sohasem vagyunk elhagyatottak, hanem kegyelemben részesülők és gazdag örököstársai az Úr Jézus Krisztusnak. Mi itt Amerikában már úgy meggyökeresedtünk és olyan gazdag uj hazára leltünk, hogy már nem tudjuk megérezni azoknak a szomorú sorsát, akik még csak “jövevények és vándorok” idegen országokban, ahol az embereket nem ismerik, a nyelvüket nem értik, segítségükre nem számíthatnak. Ilyenek számára áldás az ige, amely megbiztatja őket, hogy még az idegenben is lehetnek “polgártársai a szenteknek és háznépei az Istennek”. Ezért válik számukra is, mint ahogy annak idején ezt mi is megtapasztaltuk, lélekmentő kincsesé és a szó szoros értelmében erős várunkká az Isten és az Ő számunkra is alapított anyaszent- egyháza. Elmosódnak a felekezeti különbözőségek és a közös sors a közös és egyetlenegy Isten megkeresésére kényszerít. Akit nem is nehéz megtalálnunk, mert hiszen általa élünk, mozgunk és vagyunk. Istent kereste az a több mint félszáz magyar testvér is, aki olyan nagy buzgósággal énekelte örökszép zsoltárainkat ott abban a gyönyörűséges szép templomban. Kulifay lelkész nemcsak az igét szokta hirdetni és az imádkozókat Isten trónja elé vezetni, hanem az éneklést is az ő lelkes orgonajátéka teszi bátrabbá, erőteljesebbé. Voltak köztünk más vallású magyar testvérek is, katholikusok és zsidó vallásúak is, de ami mindnyájukat összehozta, az nemcsak a közös nyelv szeretete és nem is csupán az elveszített szülőhaza utáni bánkódás volt, hanem az a lélekből örökre kitörölhetetlen sóvárgás az Örök Forráshoz, mindennek a Kútfejéhez, Akitől jöttünk és Akin kívül senki más soha nem tud gondot viselni ránk. A bujdosó érzi meg legteljesebben, hogy milyen Edesatyja neki az Isten! A másik meglepetés volt számunkra két magyarországi püspökkel való találkozásunk.
