Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-09-15 / 16. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA DR. SCHAEFFER ÁTTEKINT A MULT ÉS JELEN FÖLÖTT Magyar Egyházkerületünk tiszteletbeli elnökének legújabb cikke Egyházunk hivatalos lapjában Naptár szerint én már nagyon öreg ember vagyok: betöltöttem a kilencvenegyedik életévemet. Ezek az esztendők bizony rám-mász- tak, anélkül, hogy ebben nekem valami részem lett volna. Bizonyos tekintetben megalázó is, amikor úgy mutatnak be hallgatóságoknak, mint valami nagyon magas kort ért embert — mintha bizony ez volna a legnagyobb kitüntetés, amit róla emlegethetnek! Pedig én most már arra a kiválóan előnyös pontra érkeztem el, ahol az ember egyszerre két világban élhet — a múltban és a jelenben. Ez az öreg kornak egyik kárpótlása. Az ember ilyenkor csak visszanéz és valamikor újra megteszi azt az útat, amelyiken járt. Máskor meg életrajzokat szeret olvasni, talán éppen a saját maga naplóját is. Amíg ezen a magas kőszálon üldögél, mindent abból a helyes látószögből tud nézni, ami szükséges az élet különböző megnyilatkozásainak az értelmezéséhez vagy értékeléséhez. Az én pásztori pályafutásomnak csaknem hetven éves ideje alatt oly sok változást, oly nagy forradalmi fejlődést, olyan föld-rengető felfordulásokat és átalakulásokat láttam, hogy azoknak a látása szinte elkápráztatja és megfélemlíti az embert. A Vidám Kilencvenes Évek egyszerű életéből korunk bonyolult, nagy mértékben gépiesített társadalmi rendjébe jöttünk át. Az életnek csaknem minden nagy, átalakító tényezője, csaknem minden fokon, az egyházban épp úgy mint az államban, e hetven esztendő alatt fejlődött ki és találta meg a maga mai megnyilatkozási formáját. Ezért volt oly nagy kiváltság, hogy a történelemnek e korszakán keresztül élhettem és egyszerre lehettem résztvevője is, meg nézője is a világ arénájában lefolyt játéknak. Helyesen állapították meg, hogy a keresztyénségnek egyik legjellegzetesebb vonása a hajlékonysága, az a képessége, hogy tud alkalmazkodni a környezetéhez és a társadalmi változásokhoz. Ez világosan meglátszott, amikor az egyház a görög bölcsészet és a római kormányzás hatása alá került, de ugyanúgy meglátszik ez a mi időnkben is, és minden korban is. Következésképpen a dolgok hangsúlya változik, régi korok problémáihoz uj megoldásokat keresnek, uj tömlőkbe töltik a régi bort. A lelkészi munka egészen más ma, mint egy vagy két nemzedékkel ezelőtt volt. És azt sem lehet mondani minden esetben, hogy a régi jobb volt, mert hiszen az uj alkalmak uj kötelességekre tanítanak. A mai lelkész egészen más alkalmakkal kerül szembe és azok irányában egészen más álláspontot foglal el, mint a tegnap lelkésze. Egészen más világításban látja a maga hivatalát és ehez képest egészen más irányúak a tevékenységei is. Ez az uj felfogás lelkészi szolgálatának minden részét befolyásolja. Olyan sok minden irányban van elfoglalva és lekötve, hogy gyakran elfelejtkezik arról az egy dologról, ami a legszükségesebb. Több időt tölt az automobiljában, mint a tanúlószobájában — sőt a valóság az, hogy ez a tanúlószoba hivatallá változott át, és az ő egész működése inkább a közigazgatás mezején mozog, mint prófétai kijelentések előkészítésének terén. A lelkész hivatala kétszeres. Egyszerre próféta is és pap is — és mind a kettő külön megkülönböztetést jelent. Mint próféta, Isten kijelentésének a hangja ő és Isten akaratát tolmácsolja, valamint azt is, hogy mi célja van neki a világban. Mint pap, a maga népét képviseli Isten előtt és oda helyezi Ő eléje az ő vágyódásaikat és reménykedéseiket. A modern prédikátort mindig az a kísértés fenyegeti, hogy az élet különböző helyzeteit fogja tekinteni a maga főgondjának, könnyen megfeledkezve arról, hogy nagyon erős hittani alap szükséges ahoz, hogy valaki az élet jelentését és természetét magyarázni tudja. Senki- sem fogja megoldani az élet problémáit, aki csak az emberi színvonalon marad. Azt is felettébb sajnálom, hogy lelkészeink és tagjaink közül olyan sokan elvesztették azt, amit a titokzatosság érzékének lehetne neveznünk. Túlságosan családiasán kezelik az Istent és “a Magasságosnak titkos lakóhelyei” többé nincsenek. Következésképpen a vallásos élet felületes, a széleken mozgó lett, ahelyett, hogy maradandó és elmélyülő volna. Van valami jelentősége a múlt homályosan világított szentélyeinek, amik a hitünket takaró titokzatosságnak a szimbóliumai. A mi modern, “áramvonalas” templomainkban nincsen hely a lélek mélyebb érzelmei számára, és a hívő többé nem énekelheti, hogy “beleveszett az álmél- kodásba, szeretetbe és magasztalásba”. Még egy megfigyelést — az ökumenikus mozgalomról. Érdekes, hogy a mi egyházunknak csaknem valamennyi egyházegyesűlési kísérlete mind az én szolgálatom ideje alatt indúlt el. Ez annak a következménye, hogy megváltozott a felfogásunk. Jelszavunk a tevékenység lett és ebből a felfogásból eredt ki az ő- kumenikus mozgalom. Az egyházak nem egyesülhetnek theológiai, hittani, kormányzati vagy istentiszteleti rendtartási alapon, de egyesülhetnek a gyakorlati feladatok érdekében. Lehet együtt dolgozniok és ebben rejlik a Krisztus egyházainak a jövendője felől való reménység. (United Church Herald) Dr. Charles E. Schaeffer
