Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-09-01 / 15. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 ban egy nagyon régi házba vezetett bennünket barátunk; lehetett az a ház talán ezer éves is, de félezernél bizonyosan idősebb. A reformáció idejében a külföldről odaérkező menekülteket szállásolták el benne az emeleti szobákban; a földszinten lévő imateremben pedig Istentiszteleteket tarthattak. Most megint menekülteknek a temploma lett! Amint beléptünk, úgy éreztük magunkat, mintha a katakombák között járnánk. Századok dohos levegője ütött meg; a roppant kődarabokból épített falak még kibírnak pár ezer esztendőt. Hasonlóan ódon hosszú padok várták a gyülekezetei. Jöttek is hamarosan és felzendűltek a zsoltárok, amik innen kerültek el magyar földre és onnan jöttek vissza magyar fordításban, megint hazátlanná vált bús menekültek ajkain. Akiknek a rendes számát most megszaporította az ünnepélyekre érkező vendégek sora. Lausanne, Neufchatel, Bázel, Bern, Zürich svájci városokból, sőt még Münchenből is eljöttek lelkészeink és híveik közül is sokan. Milyen jó is lesz ezekkel a testvérekkel elbeszélgetni! Alig várom, hogy sor kerüljön rá. Az Istentisztelet kezdetén Dr. Krüzsely imádkozott, olyan szépen, ahogyan nagyon kevés lelkészt hallottam; mily boldog volnék, ha gyakrabban hallgathatnám! Az én prédikálá- somra bizony igen kevés idő jutott, mert részletesen meg kellett hirdetni az aznap kezdődő ünnepségek programmját; az egyházközség tagjai nevében Magyar Pál gondnok testvér igen kedvesen üdvözölte a messze földről egybegyűlt közönséget; aztán egy másik Tóth Sándor szavalt, igen szépen és igen nagy hatással adta elő Illés Gyulának azt a megrázó drámai költeményét, aminek a címe: “A reformáció emlékműve előtt.” A legfőbb ok pedig az volt a sietésre, mert városszerte egyetemes megállapodással tizenegy órára a város minden templomában befejezték az Istentiszteletet és minden templomból megindúlt a gyülekezet egy ugyanazon helyre: együtt ünnepelni, a Reformáció emlékműve elé, az egyetem kertjébe. Esett az eső, mikor elindúltunk, de az ünnepély alatt elállóit az eső és délután már szépen sütött a nap. A mi magyar gyülekezetünk nagy nemzetiszínű zászlót is vitt, nem ugyan rúdon emelve, hanem vízszintesen. Az emlékmű előtt már ott állt vagy ötezer ember, mire mi is odaérkeztünk és elfoglaltuk helyünket az emlékmű keleti végén álló Bocskay-szobor előtt. Talán százan is voltunk ott magyarok. Beszélgetésre azonban megint nem volt idő, mert megkezdődött az Isten- tisztelet, pontosan ugyanolyan rendben, mint a templomokban. Ez volt az egyházi ünnepélyeket megnyitó Istentisztelet; kiváló szónok prédikált, de még szebbek voltak azok a kálvinista zsoltárok, amiket énekeltünk: köztük az e napok alatt gyakran énekelt hatvannyolcadik zsoltárt, a kamizárdok énekét. Most azonban nem az ünnepélyekről írok — ez is majd sorra kerül — hanem szeretnék a genfi magyarok között maradni. Ám ez sehogy sem sikerűit: az emlékmű előtt tartott ünnepély után az egész sokaság átvonúlt abba a hatalmas nagy terembe, amelyikben kiállításokat is szoktak tartani (Billy Graham is ott prédikált tízezer ember előtt) és ott költöttük el az ú. n. piknik-ebédet, mit mindnyájan papirdobozokban vettünk kézhez. Ott is voltak beszédek, utána meg történelmi film-bemutatás, amit azonban mi a következő este néztünk meg egy másik helyen. Most igyekeztünk a Krüzselyék lakására, hogy ott a genfi magyarokkal találkozzunk. NagyobbA magyar gyülekezet zászlót vivő ifjai megérkeznek a reformációi emlékmű Bocskai szobra elé részük azonban már elment akkorára, már csak néhány fiatalabb egyén maradt. Velük sem tölthettünk sok időt, mert késő este megint a Reformáció emlékműve előtt folytatódott a Programm, és azon ott kellett lennünk. Pedig ahogy ez a nap elmúlt: úgy elmúlt a genfi magyarokkal való találkozások alkalma is. Ezután már egyedül Krüzsely barátunkkal lehettünk — és hála Istennek voltunk is -— együtt. Magyar testvéreinket lekötötte a hétköznapi munkájuk, minket meg az ünnepélyek Programm ja. Csakúgy, mint Párisban és Brüsz- szelben: itt is csak pár órát tölthettünk velük, amiért az én szívem bizony holtomig fog fájni. A lelkem pedig vádol: megkopogtattam a lelkűk ablakát és aztán elfutottam, még mielőtt kibeszélgethettük volna magunkat. Még csak meg sem ismerkedhettünk egymással. Mélyen restellem. Ha előre tudom, hogy így lesz: bizony nem mertem volna erre az útazásra vállalkozni. Ez volt a második nagy csalódás európai htunkhoz fűzött várakozásaimban, és sokkal keservesebb, mint az első. Amiről majd a következő alkalommal írok. T. S.
