Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-09-01 / 15. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA AZ ELNÉMULT SZÓSZÉK Az egyik amerikai magyar gyülekezet szószékén ebben az esztendőben elnémult az Isten igéjének magyarúl hirdetése. A gyülekezetnek, az éveken át hozzátartozott társegyházzal együtt, több mint száz öreg magyarja koporsójánál magyar nyelven az Isten igéjét már csak akkor hallgathatja a maga is a sírhoz közeledő öreg magyar, ha temetésekre valahonnan mesz- sziről tudnak megkapni magyarúl is beszélő lelkészt. Mi történt? Az Egyesült Államok Közép-Nyugatán levő egyik magyar református gyülekezet lelkésze nyugdíjba vonúlt 1958 őszén. A gyülekezet kétnyelvű lelkész után nézve kapcsolatba lépett olyan lelkipásztorokkal, akikről megtudta, hogy készek lennének helycserére. A gyülekezet által felajánlott lelkészi javadalmazás azonban nem volt kielégítő egy család tisztességes megélhetéséhez. Ne értsük félre egymást! A felkínált fizetés néhány száz dollárral évente több lett volna annál, mint amit a megközelített lelkészek egyike-másike a jelenlegi állomáshelyén kap. De nem volt annyival jobb, hogy anyagilag megérte volna addig folytatott munkájuk megszakítását, a költözködés zavarait és az álláscserével járó sok egyéb erőfeszítést. Volt közöttük olyan, aki a gyülekezet ajánlatát meghallgatva csendesen és szerényen mindössze levelet irt, amelyben tudatta a gyülekezet vezetőségét arról, hogy a felajánlott szószéket nem fogadhatja el. Mások viszont megírták részletesen, hogy ha a gyülekezet az ajánlatát megtoldja még néhány száz dollárnyi javadalommal és igy biztosítja a szerényen tisztességes megélhetést, akkor szívesen elmennek lelkészüknek. Olyan lelkészekről volt szó — legalább is három esetben ezt biztosan tudjuk — akik an- golúl is, magyarúl is jól beszélnek. A gyülekezettől azonban nem kaptak kielégítő választ. A lelkészi lak néhány havi üresen állása után aztán a gyülekezet meghívott egy csak angolúl tudó lelkészt, akinek — értesülésünk szerint — megadta azt a nagyobb javadalmazást, amelyért magyarúl és angolúl egyaránt tudó lelkészek is elmentek volna, mert családjuk megélhetését az a fizetés biztosította volna. Ez történt. És ami történt, annak meg kell gondolkoz- tatnia minden amerikai és kanadai magyar- alapitású gyülekezet és magyarszármazású lelki- pásztort. Először is állapítsuk meg azt, hogy legalább harminc olyan magyar származású lelkipásztorról tudunk név szerint, aki teljesen angol nyelvű gyülekezetben szolgál. Közülök egyesek már évtizedek óta élnek Amerikában és Kanadában, ahová fiatal éveikben vándoroltak be. Ismerünk köztük olyant is, akinek magyar-amerikai gyülekezete az angol nyelvtudását kifogásolta és ez a tény nagyban hozzájárult a lelkész és a gyülekezet közti viszony felbontásához és akit rögtön utána — tisztán angol nyelvű gyülekezet hivott meg és ott szolgál — a gyülekezet megelégedésére! A mintegy harminc közül szép számmal vannak a már Amerikában született lelkészek, akik már kezdettől fogva csak angol nyelvű gyülekezetbe mentek, vagy akik 1-3 évi magyar gyülekezeti próbálkozás után kapcsoltak át a tisztán angol gyülekezethez. Ismerünk azután 7-8 olyan magyar református lelkészt, aki a második világháború után vándorolt be ide és rögtön angol nyelvű gyülekezethez ment szolgálatba. Megállapíthatjuk azt, hogy megfelelő képzettséggel rendelkező magyar református lelkészben nem lenne hiány. Hol van tehát a hiba? Abban van-e a hiba, hogy nem mindenik magyarúl is tudó lelkész érzi át a felelősséget magyar alapítású amerikai és kanadai gyülekezeteink pásztorlása iránt? Itt szegezzünk le egy alapvető tényt: ha arról volna szó, hogy az amerikai és kanadai magyar, vagy részben még magyar, gyülekezetek tagjai olyan szegények, hogy csak az átlagon alúli javadalmazást tudják megadni kétnyelvű és kettős igát viselő lelkészeiknek, akkor azt kellene mondanunk, hogy felelőtlen béres, sőt árúló minden olyan magyarúl és angolúl egyaránt tudó magyarszármazású lelkész, aki anyagi áldozatok ellenére is nem vállalja a gyülekezetek lelkipásztorlását. A helyzet azonban az, hogy a gyülekezetek között egyik-másik valóban szegény ugyan, de tagjai jómódúak és ennek ellenére megfelelő adakozásra nem hajlandók; a tagok bővelkednek, de a lelkészi családot csak az átlagosan aluli javadalmazással hajlandók nagy kegyesen ellátni. Szinte az az ember benyomása, egyes esetekben, hogy mivel a magyar lelkész “közülük való”, azért “nincsen próféta tisztesség nélkül, hanem csak az ő hazájában és házában.” (Máté 13:57.) De ha idegen jön, aki csak egy nyelven tud, akkor megnyílnak a pénztárcák és elfogadható megélhetést biztosít neki a gyülekezet. Tisztában vagyunk azzal, hogy jó néhány amerikai és kanadai angol gyülekezetben sem mindig gyöngyélet a lelkipásztorkodás. Amint azonban nem egy, hanem számos amerikai és kanadai magyar gyülekezetben szolgáló lelkész-
