Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)

1959-09-01 / 15. szám

10

REFORMÁTUSOK LAPJA

A GENFI MAGYAROK KÖZÖTT

Maradandó szívfájdalom az ilyen túlrövid találkozás

Sebesen siklott hajónk a Leman-tó síma habjain. Kék égboltozat meg ragyogó napsugár tükröződött a víz békés felületéről is, mintha csak a lelkünk érzéseit próbálná festeni. Mert a lelkűnkben is teljes volt a békesség és a háládatos öröm. Szent Földhöz közeledtünk. Nem a földre jött Krisztus járt ott, hanem az Ő Lelke. Másfélezer évvel azután, hogy először Jeruzsálemre leszállóit. Itt is talált Jánosokat, akiket hatalmasan megihlessen — de talált Vilmosokat is meg Tódorokat, akiken át megint elindúlhatott az íge a föld kerekségének legtulsó határáig. Elvitte az egyik János a messze Skóciába, hogy ott neveljen bátor, keménynyakú, tisztahitű népet, amelyikből származott a most ide velem jött feleségem, aki most járt először Európa földjén. És elvitték innen a János meg Tódor iskolájából a tiszta tudományt szegény gyalog-vándor magyar diákok meg lelkészek a Duna-Tisza tájára is, ahonnan később, vagy 350 évvel később, ötven-egy-pár évvel ezelőtt, magam is ide zarándokoltam, hogy itt teljesebb megértését kapjam annak a feladatnak, amire hívott Isten kegyelme. Most pedig, a pálya végén, ide jöttem megint, mint ahogy a honvágy hazahívja a bujdosót a szülőföldjére. Nem a testem született itt, hanem a lelkem. Innen hoztam a legtöbbjét annak a magnak, amit e félszázad alatt vetegettem.

Nem erről beszámolni jöttem — hiszen akkor nem is lett volna tele a lelkem ezzel a boldog, csöndes békességgel. Hanem az én drága testvéreim jóvoltából csak még egyszer megfürödni jöttem ennek a városnak az Isten Leikével telített levegőjében. Gazdag emberek tengerpartra járnak, testüket füröszteni; mások hegyek közé mennek, hogy az éles levegő felüdítse őket. Az én számomra nincsen magasabb hegy, mint ez a hegyen épült város, amely mint az uj Jeruzsálem, “birtokában van az Isten dicsőségének.” Ez volna az uj Jeruzsálem, a menyasszony, a Bárány Felesége, mely az égből Istentől szállt alá? Nem, mert lám ebben van templom. És micsoda templom! Abba vágyódott vissza az én szívem ötven éven át. Abban éreztem először, hogy reánk szállott Istennek Lelke, amikor a föld minden részéről összegyűlt hívő tanítványok vagy harminc nyelven — vagy ki tudja hány nyelven? — énekeltük egyszerre a Reformáció himnuszát és csatadalát: “Erős várunk nékünk az Isten!” Meg ugyannyi nyelven mondtuk egyszerre együtt fennhangon a mi Urunk imádságát: “Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy . . .” Nem lehet azt sem

leírni, sem soha elfelejteni, amit ilyen pünkösti órában érez az ember. Pünköst nem mindennap és nem mindenütt van.

Ilyen gondolatok töltötték meg a lelkemet, míg szemem tekintete előre futott, a tó vége felé — és íme csakugyan, az első pont, mit a még nem látható városból megláttunk, az a TEMPLOM volt, az egész városból kiemelkedő, annak legmagasabb pontján fekvő csodálatos templom, a Szent Péterről elnevezett székes- egyház. (Érdekes, hogy Róma kathedrálisát is így hívják. De mekkora a különbség a kettő között!)

Nehezen vártuk, hogy útazásunk ígéretföldjére léphessünk. És ím alig értünk oda szállóhelyünkre — már ott voltak velünk a legkedvesebbek, akikkel találkozhattunk: Dr. Krüzsely József meg a felesége, Beatrice. Genf városában élő magyar református testvéreinknek a pásztora. Felesége neki sem magyar, akárcsak nekem, de tud angolúl és így nagyszerű vigasztalója és kitűnő segítőtársa lett az én feleségemnek, aki az angol nyelven kívül semmi más nyelvet nem beszél és nem ért. Jól megértették egymást, azért is, mert mind a kettő ugyanannak a Mesternek a hű tanítványa, de azért is, mert mind a kettő ugyanazonos szolgálatban működő hitvestársnak a fele-segítsége. Amellett pedig rendkívül kedves, szokatlanúl komoly és mélyen érző szívű nő ez a drága kis fiatal francia asszony. Boldogoknak éreztük magunkat, hogy megismerhettük.

Számomra persze még nagyobb kincs volt férjének a megismerése. Kitűnően képzett, kiválóan értékes férfiú, nyugodt, higgadt, de kitartó és nem csüggedő pásztor, aki bölcsen vezeti kis gyülekezetét és elismerést szerez ennek a náluk mind jóval nagyobb nemzetiségi csoportok között. Mi szegény átútazó sőt csak átrohanó vándorok, sohasem tudjuk meghálálni nekik azt a sok jóságukat, amivel hozzánk voltak rövid ott tartózkodásunk alatt. Hacsak el nem jönnek egyszer Amerikába, de még idejében ahoz, hogy minket is itt találjanak.

Mindjárt akkor este velük együtt mentünk tiszteletünket tenni a genfi egyház konzisztó- riumának titkárához, akit itt ügyvezető igazgatónak is mondhatnánk. A tiszteletreméltó idős férfiú, aki természetesen kiváló szerepet vitt az ünnepségekben, nagyon szívesen fogadott bennünket és átadta sajtó-jegyeimet az ünnepélyekre. (Lám, még ott is a REFORMÁTUSOK LAPJA segített! Máskép be sem juthattam volna az Auditorium felavatási ünnepélyére, melynek aránylag kis termébe nem fért be a sok hivatalos képviselő és egyházi kiküldött.)

Másnap reggel megint ott voltunk a székes- egyház nagy kapui előtt. A szomszéd kis útcá-