Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-08-15 / 14. szám
EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH Volume LIX., Number 14. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa., Aug. 15, 1959. A REFORMÁCIÓ JUBILEUMA Egyik országos lapunk ezt a címet adta az ünnepélyekről megemlékező tudósításnak: “Genf megtisztelte Kálvint.” Szószerinti értelemben helyesen mondta, hogy csakugyan az egész város tett tisztességet a nagy reformátor emlékének — de ezzel még messze járt az e nyáron megindúlt események jelentőségének meghatározásától. Mert nemcsak Genf városa, hanem az ottani ünnepélyeken huszonkét ország református népének a küldöttsége ünnepelt együtt — és nemcsak ott ünnepeltek, hanem Franciaországban elkezdték, most folytatják Brazíliában, azután folytatni fogják Németországban és Hollandiában, sőt majd Magyarországban is — ami pedig legfőbb, hogy mindezeken a helyeken Kálvin János a maga életének időbeli eseményeivel és lángeszének alkotásaival adta ugyan az időbeli alkalmat ezekre az ünneplésekre, mégis a tisztességadás és a dicsőség nem neki szólt, hanem csak érte szólt Annak, Aki őt küldte és használta a maga nagy célja érdekében: Országának építésében. Mindezekért mindenütt egyedül Istené a dicsőség! Nem is valami befejezett vagy elvégezett ügynek volt és lesz ez az ünneplés a jubileuma. Sőt még csak nem is olyan ügyé, ami akkor kezdődött volna. Századokkal előbb elkezdődött a reformáció, és bár mind idáig Kálvin János személyes munkájának köszönhetjük legmagasabbra emelkedését, még ma is messze vagyunk attól, hogy célkitűzéseit elértük volna, eszményképét megvalósítottuk volna. Mert az egyház magát folyton reformálni tartozik, hogy hűségesen szolgálhassa az Isten uj szövetségét, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban vagyon. Kálvin személyére és munkájára tehát nem úgy kell tekintenünk, mint a múltnak valamilyen időbeli eseményére, hanem mint olyanra, akinek — Pál apostol imádságát meghallgatva — a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja, adta a “bölcsesség és kijelentés Lelkét, az Ő megismerésében” és megvilágosította az ő szívének szemét és rajta keresztül a miénket, hogy megtudhassuk, “mi az Ő elhívatásának reménysége, mi az Ő öröksége dicsőségének gazdagsága a szentekben és mi az O hatalmának túláradó nagysága reánk nézve, akik az O hatalma erejének működése szerint hiszünk.” Ez a magyarázata annak a csodának, hogy ez a szellemi óriás nemcsak az egész theoló- giáját, hanem minden írását és beszédét a Szentírásra építette. Abban a korban nem is volt nagyobb vágyakozás semmi után, mint a Biblia után, amit ezredéven keresztül maga az egyház vont el és rejtett el az embervilág elől. Akkor egyszerre mindenütt felébredt a kiszáradt lelkek égő szomjúsága Isten igéje után. Micsoda könyv az? Mit mond el abban az Isten önmagáról? Mit izén az elesett emberiségnek? Ezek a kérdések izgatták a lelkeket. Ezekre adta meg a teljes feleletet ez a minden prófétánál nagyobb próféta, akinél jobban soha senki nem ismerte a teljes Szentírást. Ötven kötetre menő írásai, minden prédikációja és egész élete semmi másból nem áll, csak Isten szavának a magyarázásából. A mi mostani korunk ijesztő bajaira sincsen máshol semmiben orvosság. Négyszáz év alatt megint az a veszedelem fenyeget, ami akkor rontotta meg a keresztyénséget: tartjuk a külső formákat, de hiányzik életünkből a belső erő. Életünk elvilágiasodik. Vallásosságunk inkább társadalmi, mint lelki. Istentiszteleteink elsekélyesednek. Nem nevelünk többé szenteket. Ifjúságunk mintaképei a híres atléták vagy a hírhedt színésznők vagy legjobb esetben a sikeres üzletemberek. Még egyházi életünk is a modern hirdetések módszereit követi. Otthonaink színházakká válnak. Irodalmunk és művészetünk elparlagiasodik. És ami legrosszabb: mily kevesen törődnek másokkal! Ha így tart: — megint sötétségbe borúihat az igazi keresztyénség. Az egyházak ugyan hiába szaporítják a fél-keresztyének számát. REFORMÁCIÓRA van szükségünk!
