Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 KICSODA NÉKEM KRISZTUS? Irta: Némethy László Öcsi lehetett olyan hat éves gyerek. Buksi koponyájában a miértek még halvány derengőben sem voltak. Gyermek volt. Vezetésre és ápolásra szorúló. Édesapa viszont rendszerető ember. Az igazi apák tulajdonsága nem a szigorúság folytonos gyakorlása, hanem a józanész diktálta rendtartás. Az ő birodalma az íróasztal volt. Azon senkinek sem volt szabad változtatni. Még életefelének sem, akit mélyen és igazán szeretett. Egyik napon az történt, hogy Öcsi épen az édesapa tollát próbálta ki, vájjon miként ír az a fán? Utána, mikor a tolinak két hegye szarv lett és tintát nem szolgáltatott, szépen visszatette a helyére. De — és azt kissé nyomatékosan hangsúlyozom — Öcsi tudta, hogy rossz fát tett a tűzre. Édesapának csak egy szempillantása elég volt és tudta, hogy Öcsi követte el a nagy bűnt. Azonban ő sohasem hamarkodta el a dolgot és mikor a vacsorának vége volt, még az asztalnál kiadta a parancsszót legkisebb magzatára nézve, hogy holnap reggel meg kell jelennie és ő négyszemközt akar Öcsivel eszmecserét folytatni. Az asztal körül lévők kissé furcsán bámultak Öcsire, aki ha nem is mutatott valami rettentő nagy félelmet, azért mégis megszeppent. Kis buksijában volt valami, amire ő úgy öntudatlanúl mindenképpen számított. Édesapa szereti őt. Azonban az ügy Öcsi számára kényelmetlen lett. Már csak azért is, mert a család minden tagja figyelmesen őt nézte. Meg is bánta, amit tett. Maga sem tudta, miért kellett azt a tollat kezébe venni. És, ha már kézbe is vette, nem kellett volna azt úgy szétnyomni mint a csigabigának két csápját — hisz ezt sohasem látta édesapától, mikor irt. No, de a baj megtörtént és látomásai már előre vitték abba a szobába, ahol ő szinte reszketve áll édesapa előtt és az szigorúan megfeddi őt. Eljött a másnap reggel. Öcsi nem aludt úgy, mint szokott. Édesanyja szokásához híven minden elintézett, mint mindennapon szokta. Szépen imádkoztatta és reggeliztette, mint máskor. Aztán szépen kézen fogta és mondta, no most megyünk édesapához. Kis Öcsi most erősebben szorította édesanyja vezető kezét. Lehet ezt gondolta magában: Milyen jó is egy felnőtt, egy drága jó édesanyának kezét fogni, amikor ily nagy probléma lóg árva feje felett, mint az az elgörbített toll. Lehet az is, folytathatta apró koponyájában, hogy édesanyja nem csinálna ily nagy dolgot abból a toliból. Hisz ő mindig megbocsátott nekik, pedig hányszor és hányszor megbántották őt a többi testvéreivel. Bizonytalankodva lépkedett anyja mellett. Mily jó volt, ha ajtót nyitott előtte. Ahogy elhaladtak a nappali szoba mellett, húzta volna édesanyját a játékai felé, amik szánakozva néztek Öcsire. A kis mackó üvegszeme majdnem sírós lett. Kis katonái is inkább elfeküdtek, ne lássák az ő Napóleonjukat ily csúfos utón haladni. Még a játékautók vezetői is másfelé irányították utaikat. Szóval Öcsire gyászos nap virradt. Aztán még a hálószobába is szívesen betért volna további alvásra, csakhogy elodázza azt a találkozást. A kalitkában lévő madár, most valami Beethoven-gyászindulót fújt a szokásos vig énekei helyett. Azonban odaértek édesapa ajtajához. Édesanya kinyitja az ajtót. Apa hátat fordított, valamit írt. Hallja a nyílást és odatekint. Látja az ajtónyilásban belépő fiát szerető hitvesével együtt. Gyorsan feláll és felkapja Öcsit, megcsókolja és magához öleli feleségét. S mint a villám, minden elmúlt. Még csak egy árva szót sem mondott a toliról. Hisz mikor beléptek, azonnal mint a nagy Ahasvérus, felemelte megkegyelmező jobbját azok felé, kiket oly mélyen és igazán szeret. Élete fele, drága hitvese és szerelmük eme csöppsége — hát van olyan édesapa, aki tudna egy fikarcnyit is haragudni? Hisz az ő lelke is ezekéhez jár örömet és boldogságot keresni. Az ő családjának közössége és szeretete az ő egyetlen támogatója mindennapi munkájában. Mikor fáradt, hányszor és hányszor nyer felüdülést tiszta és ártatlan gyermekének lelkében. Hisz ő volna a világ legboldogtalanabb embere, ha ezek nem szeretnék. És tudta jól, hisz hogyne tudta volna, hogy az az út, amit Öcsike megtett, az a bűnbánat útja volt és az ő drága hitvese nem ok nélkül vette védésbe legkisebb gyermekét, mert azt akarta, minden felhő tűnjék el férje egéről fia érdekében. Látta és érezte az apa is ezt a szándékot. A szeretet köre zárult be az édesanyánál. Lett volna neki tennivalója más, de most Öcsike problémája volt neki minden másnál legfontosabb. Nem jött rimánkodással, hanem komoly megértő szeretettel, mert ahol bölcs édesanyák vannak, ott nincs és nem lehet bűnhödés, csak építő szeretet. És az édesapa Ítélete ebben a szeretet- ben enyhült semmivé. Ismerte és tudta hitvesének féltő és óvó szándékát. Ez nékem Krisztus. Kézenfogó vezető. — Tudom el kell menni sok vétkeim miatt az Atyához. Tudja Ő vétkeim sokaságát. Nem kéri számon azokat. Mert ha Krisztus vezet oda és azt mondja: “ezért is meghaltam”, Atyám keblére fogad, nem az én, hanem szerelmes Fia érdeméért! Nincs kitérés senkinek sem előle. Hozzávezető útjainkon nem játszhatjuk el életünket hiábavalóságokkal. Nem alhatunk fülünkre feküdve figyelmeztető szavai elől. Nem térhetünk más utakra sem, hanem engedjük a szelíd kezeknek, hadd vezessenek bennünket az Ő dolgozó szobájába, ahol utolsó alkalomkor kegyelmet nyerünk.
