Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 Abba kell majd hagyni azt a szokásunkat is, hogy az ázsiai meg afrikai keresztyén egyházakat az “ifjabb egyházak” nevével illettük. Először is ez a kifejezés történelmileg sem helyes, mert az általunk ifjabbaknak nevezett egyházak között nem egy olyan is van, amelyik jóval idősebb a mi úgynevezett történelmi egyházainknál. De rossz a kifejezés azért is, mert túlságosan nagy adag atyáskodás meg felsőbb- rangúsági érzet tapad hozzá. Ugyan mi szükség volna arra emlékeztetni velünk egynevű felnőtt fiunkat, hogy ő az ifjabbik? Úgy is túlhamar elhalunk mellőle! Sokkal jobb lenne a keresztyén egyenrangúság hangsúlyozásaként “testvér-egyházaknak” nevezni az ázsiai meg afrikai egyházakat. Ezzel irányukban való felelősségérzetünk és kötelesség-vállalásunk is helyesebb alapot nyerne. — Ugyanígy múlandó a kül- és belmisszió megkülönböztetése is: ugyanaz a misszió mindenütt! Krisztus küldő parancsa: “Tanítsatok MINDEN népeket!” SIETÉS HELYETT KITARTÁS! Ohióban a Hiram College elnöke volt James Garfield (később az Egyesült Államoknak is elnöke lett), amikor egyik diákjuknak az apja azt kérdezte tőle, hogy nem lehetne-e leegyszerűsíteni a tananyagot úgy, hogy a fia gyorsabban és valami rövidebb úton mehetne keresztül az iskolán? “Dehogynem lehet” — felelte Garfield elnök. “Minden attól függ, hogy mit akar nevelni a fiából. Amikor az Isten tölgyfát akar nevelni, száz esztendőt szán rá. De ha tököt akar, akkor csak két hónapra van szüksége.” Manapság túlsók tököt és túlkevés tölgyfát nevelünk. Isten annak idején igéjével teremtett; minket is elárúlnak az igéink, mik életmódunkat jelölik. Reggel “kiugrunk” az ágyból; “bedűtjük” a kávénkat; “bekapjuk” az ételünket; “elrohanunk” a városba; “leőröljük” a munkánkat; “kitépjük” magunkat az íróasztal mellől; “vágtatunk” haza; és “összeesünk” holtan! Korunk a rohanás kora, az aggódásé, a türelmetlenségé, a céltalanságé; a csodaszereké, a gyors-gyógyításoké és a rövidebb útaké; a fekélyeké, a meghasadásoké és a letöréseké. — Talán a legelső szó, amit a járni kezdő kisgyermek a szüleitől hall: “Gyere, siess már!” Később meg a Mama is, meg a Papa is, meg a tanítója is mind összefognak, hogy folyton arra emlékeztessék: “Ha az ember el akar jutni valahova az életben, akkor bizony igyekezzék és gyorsan mozogjon!” Pascal pedig már jó pár száz évvel ezelőtt megmondta, hogy “onnan jön az embernek minden baja, hogy nem tud csendben ülni.” Ahol örvény a törvény, ott az ország sorsa kórság. A rettentő sietség sok kárral jár: — éppen a legfontosabb értékeinket veszíthetjük el benne. Azokat, amiknek az elvesztése után életünk üresül meg. Mert külső sikerek nem kielégítő életcélok. Valaki azt mondta Roosevelt Tivadár- ról, hogy élete a vitus-tánc meg a Tíz Parancsolat keveréke volt. Körűlbelől ez a megállapítás jellemzi napjaink keresztyénségét is a mi országunkban. Lázas tevékenység és erkölcsi szabály-betartás. Mintha nem is ismernénk az uj testamentum tanításait, amikből megérthettük volna, hogy a törvénynek a betartása milyen messze van még a keresztyénségtől! — Erkölcs magában nem lehet hit nélkül! Nem látjuk a szakadékot, ami felé rohanunk? Nagy rohanásunkban meggyűlöljük majd a lassú megfontolást, közéletünkben előbb-utóbb oda jutunk, hogy elfordúlunk a lassan haladó képviseleti kormányformától és helyébe állítjuk a gyorsabban döntő és rendeletekkel intézkedő tisztviselő-rendszer könnyen zsarnokságba vezető uralmát. Akárcsak az üzleti világban a “gyors dollár” meg az “okos befektetés” érdekében szögre akasztjuk elveinket és elfordúlunk a keresztyén erkölcsi felfogástól, mert az túlságosan eszményi és túlságosan — lassú. Mi pedig csak rohanni, rohanni akarunk. — Isten azonban mindezen idő alatt csöndesen és megfontolt gondossággal halad. Őt nem lehet siettetni. Ezer esztendő Ő előtte annyi, mint a tegnapi nap, vagy az éjszakának egy negyedrésze. Minket is arra akar tanítani, hogy ne tekintsük magunkat az idő foglyainak. — Hiszen Ő minket is időfölötti örökkévalóságra hívott el. Aki siet, hamar elcsügged, mikor szembekerül az idővel. De aki az örökkévalóság részesének érzi és tudja magát, az “kitartással futja meg az előtte lévő küzdőtért”, hiszen maga Urunk is megmondotta, hogy kitartásunk által nyerjük meg az életünket. Ezért nem fél a hívő ember az idők változásától, sem a körülményeknek a szorongatásától, mert jól tudja, hogy “a szorongattatás kitartást eredményez, a kitartás kipróbáltságot, a kipróbáltság reményt, a remény pedig nem szégyenít meg.” Testvér — ám rohanjon körülöttünk az élet — mi csak maradjunk a kitartás meg a reménység népe!
