Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)

1959-01-15 / 2. szám

4

REFORMÁTUSOK LAPJA

régen eltanúlhattuk volna nemcsak az ő sikereik titkát, hanem a mi szánalmas csődbe jutott fogyatkozásunk magyarázatát is.

Mindig hittük és hirdettük, hogy az Egyháznak nem uj reformációra, hanem transzformációra van szüksége: úgy szervezetének, mint tevékenységi életmódjának a gyökeres megváltoztatására.

Ez idő szerint még mindig az ANYASZENT- EGYHÁZ fogalmához ragaszkodunk: a hívek édesanyjának az a feladata, hogy gyermekeit táplálja. Ennek legfőbb része, az igehirdetés és a hit tanítása, meg az egész idevágó élet- programm csaknem kizárólag a lelkésznek a felelőssége, az ő pásztori gondozása alatt vannak a hívek. Minthogy ez a feladat mindig leköt egy teljes embert, az egész egyházi munka így kizárólagosan belkörű marad: kifelé nem lesz semmi hatása. A hívek maguk az Egyházban lelki téren mindig csak kapnak — arra, hogy adjanak is: csak anyagiakban nyújt alkalmat mostani berendezkedésünk, ami a lehető legszörnyűbb látszatot keltő hiba. Mert a kívül álló — és mindig jobban a bentlévő is, az “egyháztag” — azt fogja gondolni, hogy a papok pénzért adják a keresztyénséget.

A hibás rendszer végzetes alapoka természetesen az, hogy még mindig túlsók maradt a “papság” fogalmából: még lelkész formájában is ő maradt az egyházi élet központja, a hívek királyi papsága pedig még mindig messze van a megvalósúlástól. Mert nemcsak az egyházi közigazgatási szervekben, az egyházkormányzás testületéiben (egyháztanács, egyházmegye, egyházkerület) kellene nekik megadni az őket jogosan megillető helyet, amint ezt tesszük is — hanem a tanítványi kiváltsággal együtt járó apostoli hivatal tevékenységében is teljes részt kellene venniök. Isten nem lelkészek számára adta ide az Ő Fiát — Fia sem hívott egyetlen papot sem a tizenkettő közé — még Szent- Leikét sem ehez a tizenkettőhöz küldte, hanem minden tanítványhoz és minden igazán hívőhöz! Minthogy pedig az Egyháznak csak egyetlenegy feladata van, mit Ura végső rendelkezésével hagyott számára, t. i. hogy minden népeket “tanítványokká tegyen”: ezt nem lehet bent, ebben a mostani zárt szervezetben végezni. Ehez ki kell menni -— “menjetek el az egész világba és hirdessétek az evangéliumot minden teremtett lénynek!” — és csakugyan hirdetni kell az örömhírt mindenkinek. A rendelkezés azonban NEM a lelkészeknek szól csupán, sőt elsőrenden nem is nekik, mert őket leköti az ANYA sürgős és másra át nem hárítható gondja. Hanem az összes TANÍTVÁNYOKNAK szól a rendelet: “menjetek el és hirdessétek, tegyetek másokat is tanítványokká.”

A Református Egyházak Világszövetsége ebben az évben Dél-Amerikában, Sao Paolóban (ahol a mi kedves barátunk, Apostol János a

magyar reformátusok lelkésze) tartja világgyűlését. Pontosan erről a kérdésről fognak tanácskozni, amit most a fenti sorokban itt érintettünk. A hivatalosan kitűzött tárgyalási anyag címe: “A szolgáló Úr és az Ő szolgáló népe.” Ha jó Istenünk megsegít, lapunkban sokszor fogjuk még ezt a kérdést tárgyalni és kérjük íróinkat, hogy ők is szóljanak hozzá. Mert ez a keresztyénség legnagyobb problémája. Mert a keresztyénség — apostolság, az apostolság pedig MISSZIÓ. — Azaz küldetés. Urunk parancsa. Most pedig élet-halál kérdésünk.

UJ HELYZETEK — UJ NEVEK

A legutóbbi tíz év alatt Ázsiában és Afrikában hét- vagy nyolcszáz millió ember szabadúlt ki korábbi elnyomatásából vagy gyarmati helyzetéből és nyert nemzeti függetlenséget, uj országok nyertek politikai önállóságot. Ez az óriási társadalmi és politikai átalakúlás természetszerűleg egészen uj feladatok elé állítja a keresztyén Egyházat és annak missziói munkáját.

Voltak sokan, akik azt hitték, hogy most már nem is lehet többé szó missziói munkáról. Ezzel szemben a valóság az, hogy sem Ázsiából, sem Afrikából, egyetlenegy egyház sem izente még azt, hogy nincs többé szükség misz- szionáriusokra vagy hogy nem látják őket többé szívesen. Az megtörtént, nem is egy helyen, hogy az utazási engedélyeket megszorították. Több helyen korlátozták az Egyháznak azt az addig korlátlan szabadságát is, amivel iskolákat vagy kórházakat állított fel; most már ehez az állami hatóságoktól kell engedélyt kérnie. Az állam veszi át a felügyeletet a népjóléti intézmények fölött, amik addig csaknem mindenütt az Egyháznak az alkotásai voltak. Itt-ott még feszültség is érezhető, sőt egy-két helyen erőszakos összeütközés is fordúlt elő, mint éppen a mi Egyházunk régi indiai állomásán, Raipurban, ahol a Gass-intézetet felgyújtották.

Ellenséges propaganda sok kárt tud tenni munkánkban, de mi magunknak is figyelemmel kell lennünk a változásokra, és nekünk is készen kell lennünk megfelelő változtatásokra.

Ilyenek példáúl a szavak vagy nevek használata, amiknek mindig van valami hozzájukragadt mellékértelme is. Babos Sándor lelkészünk misszionárius korában sohasem “hittérítőnek” fordította ezt a szót, hanem hitterjesztőnek. Valószínű, hogy a misszionárius szót is ki kell majd cserélni valami olyannal, amihez nem tapad sem imperiálizmus, sem atyáskodás, sem felsőbbrangúsági érzet.