Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 TOVÁBB! Irta: Dr. Takaró Géza Ennek a szónak gyakran volt nagy jelentősége a világtörténelemben. Rendkívüli bátorságra és elszántságra hivott ki egyeseket és tömegeket., Olykor szinte emberfeletti teljesítményekre is képesített. Négy évszázados fogság után hatszázezer zsidó férfiú felkerekedik gyalogszerrel hazát keresni. Az asszonyoknak nincsen idejük tésztájukat megkeleszteni, sütőteknővel együtt ruhába kötve viszik a vállukon. Viszik gyermekeiket. Hajtják barmaikat. Minden olyan kapkodással történik, mintha csak valami hétvégi vidám kirándulásra indulnának. Pedig az a gyalogolás negyven évig tartott. Több mint háromezer év óta beszél az emberiség ennek a pusztai vándorlásnak tapasztalatairól; bátorságról, kitartásról, szenvedésről, szomjúságról, éhségről, elmondhatlan viszontagságokról. A rendkívüli vállalkozás irányítóját és éltető lelkét, Mózest, az emberiség halhatatlanjai közé emelték. Hányszor olvassuk helyről-helyre: “És onnét tovább menénk . . . !” Tízezer görög, kilencszáz évvel azután, hogy Mózes az afrikai kontinensről hazavezette népét, Ázsiából indult európai hazája felé. Középiskolai tanulmányunk tárgya volt ennek az útnak leírása, az Anabasis, melynek szerzője, Xenophon, egyben élete és lelke volt a görög seregnek Persiától Görögországig a másfélezer mértföldes menetelés alatt. Olyan előrelátással, merészséggel és ügyességgel vezette a vitézeket, hogy öt hónap alatt elérték Skutari-t, a Bosporus partján. A leggöröngyösebb utón, a legkedvezőtlenebb időjárás mellett, hiányos ellátásban s a perzsák örökös zaklatásai közepette szinte érthetetlen az a nyugalom, mellyel az iró s egyben vezér újra meg újra feljegyzi: “Onnét tovább mentünk.” Százhúsz emberrel indult el a három kis spanyol hajón Columbus arra az útra, melyen felfedezte az ui világot, Amerikát. Ennél merészebb vállalkozást alig jegyzett fel krónikás. A nagy ismeretlen felé haladva kétszer is fellázadt a legénység, de a hajónaplóban olyan nyugodtan van beírva, mintha semmi sem történt volna: “Ezen a napon ismét tovább vitorláztunk nyugatra . . .” A keresztyénség legnagyobb apostolának életében érte azonban el ez a szó — “tovább” — a maga legmélyebb értelmét. Attól kezdve, hogy elindult első missziói útjára, két kontinens városainak hosszú láncolatát fűzi egybe ez a kifejezés: “Tovább menvén eljutának . . .” De mialatt a belső lelki kényszer megállithatlanul vitte tovább téritői utján, azalatt személyes lelki fejlődésében is feltartóztathatlan haladás tapasztalható, aminek maga is tudatában van. Hallgassuk csak, mit ir magáról: “Amiket egykor nyereségnek tartottam, most a Krisztus ismeretének gazdagsága mellett szemétnek ítélem . . . Nem mondom, hogy már tökéletes vagyok, de igyekszem, hogy elérjem, amiért megragadott engem a Krisztus Jézus. Nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: amik hátam megett vannak, azokat elfelejtvén, azoknak pedig, amik előttem vannak, nékik dőlvén — célegyenest török . . .” Tovább! Tovább! Akiben ebből a célegyenest törekvésből semmi nincsen, az nem él igazán. Vagy legfeljebb lassan haldoklik. Az életben nincs megállás — ' vagy haladunk, vagy visszamaradunk. Fejlődünk, vagy összébb zsugorodunk. Boldog ember az, aki az egyes esztendők vagy éppen saját élete végén nem bánkódva tekint vissza: “Ki magát ha megkérdezi, Belső örömmel érezi, Hogy szolgált ez jobbulására: Hogy ment mind az ismeretben Előbb — mind a szeretetben.” A növekedéshez idő kell. Kalifornia hires fái egyik-másikának bőven adatott ebből, t. i. az időből, némelyiknek két-három ezer év is, de az embernek a XC.-ik zsoltár szerint csak “hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő.” A kivételek ennél feljebb ritkábbak, viszont mennyi élet virágjában lehull, vagy derékban törik ketté! Indiában van egy gyümölcsfa, a mango, amely 40-50 láb magasra nő, de megfelelő évekre van szüksége, hogy gyümölcsét megteremhesse. Van azonban egy u. n. mango- trükk, amellyel a földbe vetett magból, amit kendővel betakarnak, öt perc alatt virágba borult mango-bokrot varázsolnak elő. Nem tudjuk hogy csinálják, de bizonyos, hogy ez csak szemfényvesztés, mert az életnek időre van szüksége, hogy növekedjék. Jézus mondotta, hogy úgy van az Isten országa is, mint mikor az ember beveti a magot a földbe, aztán alszik és fölkel, éjjel és nappal váltakoznak. A mag pedig kihajt és felnő — ő maga sem tudja, miképen — először fü, azután kalász, azután teljes búza a kalászban . . . Azután elérkezik az aratás. A növekedésnek semmi nem állhat útjába, ha élet van jelen. Láttam a visegrádi romok között fagyökereket, amelyek kőfalakat, sziklákat feszítettek széjjel. Olvastam a nagy költő Robert Louis Stevenson Samoában irt naplóját. Tüdővészben halódva irta: “Tizennégy év óta nem volt egyetlen napig tartó egészségem. Betegen ébredtem és fáradtan tértem nyugalomra, csüggedetlenül végezve napi munkámat. írtam ágyban és ágyból kikelve. írtam vérömlések között. írtam köhögéstől összerázva. írtam, mikor fejem szédült a gyengeségtől . . .”
