Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-01-01 / 1. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA Emberi erőt meghaladónak látszik, de ez a költő is elmondhatta Pál apostollal: “Mindemre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Ezért buzdit Péter is levele végén: “Az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva a saját erősségetekből ki ne essetek, hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak, megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.” ISTEN KÜLDÖTTJE VOLT AZ ÉLETEMBE Mit jelentett Dr. Schaeffer személyes sorsomra és hivatalos pályámra nézve? Legelőször 1921 őszén — 36 évvel ezelőtt — találkoztam vele. A magyarországi misszió véget ért: az itteni Reformed Church vette át egyházainkat. A tiffini egyezményt Dr. Boér Elek és Takaró Géza konventi kiküldöttek hozták el gyülekezeteinkhez, miket az egyezmény elfogadása után Dr. Schaeffer személyesen látogatott meg. így került a clevelandi első egyházhoz is egy szép őszi vasárnap reggelen. Vasárnapi iskolánk már javában dolgozott, amikor a paróchiáról a régi iskolaterembe átvezettem az akkor érkezett kiváló vendéget. Máig is emlegeti azt a meglepetést, ami ott várt reá. Nem fehérruhás leányok üdvözlése, hanem huszonöt osztály tanítói, több mint háromszáz növendékükkel dolgoztak bezsúfolva abba a régi templom-épületbe, aminek két, jobban mondva másfél terme bizony semmiképpen sem volt elégséges helyiség: az osztályok körbe rakott székei mind egymást érték, mindegyik növendék három tanítót is hallgathatott — de azért, ahogy szüleik mondták, erőszakkal sem lehetett volna otthonn tartani őket az ő kedves vasárnapi iskolájuktól. És mikor Bodor Dániel tanítónk és igazgatónk hozzáfogott énekeltetni őket, csak a szívére kellett tennie a kezét vagy valami ehez hasonló kedves mosolygós jelt adnia: a gyermekek már zúgták is “Itt van szivem” vagy a Hozsánna vagy Halleluja énekeskönyv akármelyik énekét. Dr. Schaeffer álmélkodva állapította meg, hogy soha nem talált még akkora tüzet egyetlen vasárnapi iskolában sem! Pár hónappal később, mikor Cleveland város (akkor) tizennégy református egyházának közös vasárnapi iskolai konferenciájára mentünk, éppen úgy álmélkod- tak az uj kollegák, hogy a mi csak akkor közéjük jött iskolánk állott minden fali kimutatás listáján az első helyen: létszám, osztályok száma, megjelenők száma, Bibliával járás, adakozás — minden táblázaton mi voltunk az elsők! Mily jóleső meglepetés volt ez akkor annak a kiváló férfiúnak, aki ettől kezdve annyit tett a szegény idevándorolt magyarokért, hogy a 400 éves debreceni kollégium díszdoktorátusával fejezte ki iránta való háláját a Magyarországi Református Egyház. Hiszen a magyar gyülekezeteknek a vissza- vagy felvétele a Reformed Church közösségébe, és az a sokat emlegetett (és vitatott) tiffini egyezmény is az ő munkája volt — és az azóta eltelt harminchat esztendő már is bebizonyította, hogy mekkora jó- indúlat, bölcsesség és isteni látás vezette azt, aki ezt az egyezséget létrehozta! Ennek az egyezménynek a legfontosabb tételeit kellett megtárgyalnunk a következő év tavaszán, amikor Pittsburgh városába gyűlésbe hívott mindnyájunkat, az Egyház összes magyar lelkészét. Ez volt vele második találkozásom. Isten követeképpen avatkozott bele akkor az életembe és ennek menetét egészen más, egyáltalán nem várt irányba terelte. Ennek jelentőségét azonban csak úgy fogja megérteni az olvasó, ha azt is elmondom, ami előzőleg történt. Nem csodálatos teljességében — talán valamikor még azt is megtehetem — hanem most csak egészen röviden. 1909 nagypéntekjétől kezdve három hónapot mint helyettes lelkész töltöttem a karcagi szép egyházban. Első két prédikációm után az egyháztanács azonnal egyhangúlag kikiáltott lelkészének, az addig pályázó 14 jelölt teljes mellőzésével. Akkor fennálló törvényeinkre hivatkozással ezt nem fogadhattam el; onnan jöttem ki Amerikába. Bár közülük senkivel nem érintkeztem azután, kilenc év múlva — és akkor már teljes törvényszerűséggel — megint megválasztottak lelkészüknek. A háború miatt másfél évig még csak nem is tudathatták velem e hívást; mikor megtudtam,. félévig tartott, míg mindent megfelelően elrendezhettem és hazamentem szétnézni. Hat hónapot töltöttem otthonn és ez az időszak a csodáknak olyan sorozatával volt tele, hogy azokból tündérmesét lehetne szőni. Ezt azonban most itt nem mondhatom el és azt sem, hogy miért lett mégis ennek a vége olyan szomorú. Utolsó, majdnem másfélórás prédikációm után abban a karzatos- túl telezsúfolt templomban (háromezer ember hallgatott minden alkalommal) fájó szívvel lemondtam arról az állásról, mi ifjúságom álmainak tetőpontja volt — az egyháztanács és a gyülekezet azonban nem fogadta el lemondásomat, hanem még egy teljes évet várt rám — immár a harmadikat! — hogy hátha itt mégis meggondoljuk. Senkisem értette meg lemondásom okát — magam is teljes bizonytalanságban voltam, hogy jól tettem-é — hiszen hazamenve az első prédikációmnak ez volt a textusa: “Im- hol vagyok Uram, hogy teljesítsem akaratodat;” És még sem teljesítettem. Kétségek mardostak és vádolt a lélek. — Vájjon ez volt az Isten akarata? Hiszen akkor nem hívatott volna haza!
