Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-01-01 / 1. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA pedig a keresztyének egymás közötti közösségének építésével, misszionáriusok helyett küldjünk társadalmi munkásokat, és ne terjeszteni, hanem erősíteni próbáljuk keresztyénségünket. Vájjon, ha így gondolkoznánk, át tudnának-e adni sértetlenül a mi keresztyéni örökségünket az utánunk következőknek? Ha bizonyságtételünk elveszíti a maga sajátosságát, ennek híjján éppen olyan könnyen eltűnhet, mint ahogy Ázsia történelmének sok más misztikus mozgalma megsemmisült. Van hát elég okunk, hogy aggodalmak támadjanak lelkűnkben arra nézve, hogy elég erős-é a keresztyén misszió az ilyen válságos időkhöz, mint a mostaniak? De ha ezekről beszélünk, akkor nem szabad elfeledkeznünk a bátorító mozzanatokról sem. A misszionáriusok száma még mindig nagy — az 1956.-ik esztendőben csak Észak-Amerikából 23,432 volt külföldön, és személyzetüknek minden ország között kicserélődése mindinkább nemzetközivé teszi a misszionáriusok jellegét, ami pontosan megfelel az Egyház nemzetek-fölötti jellegének. — Nem igaz az, amit ellenséges érzésű kritikusok mondanak, mintha t. i. az Egyház ereje a “nyugati kultúrától” függene. Benne nem a Kelet birkózik a Nyugattal, hanem ketten együtt birkóznak (Jákob módjára) az Istennel, aki Krisztusban jelentette ki magát. Ezért kell az erejüket is, éppen úgy mint a gyöngeségüket, Isten ítélete és kegyelme szerint meghatározni. Alapvető ellensége a missziónak az az elvetemült fenyegetés is, amikor az ember rabszolgasággal ijeszti embertársát. Az Egyházak Világtanácsának evanstoni nagygyűlése a következő biztató szavakkal szólt e kérdésről: “Egyetlenegy államforma sem igényelhet egyetemes elfogadást a keresztyének részéről, de vannak bizonyos feltételek, amik mellé a keresztyéneknek oda kell államok a politikai dolgokban való tényleges résztvételükkel. Minden egyént meg kell védelmeznünk önkényes letartóztatás vagy elemi emberi jogaiba való bárminő más beavatkozás ellenében. Minden embernek joga van ahoz, hogy szabadon kifejezhesse vallásos, erkölcsi vagy politikai meggyőződését.” Nagy okunk van arra, hogy bátorságot merítsünk az Egyház erkölcsi felfogásának e folyton terjedő általános megismeréséből. Minden ország népe bátorságot vehet belőle. Frank W. Price tanárnak “Marx találkozik Krisztussal” című nemrég megjelent és nagyon tanúlságos könyve kimutatja, hogy “a Marx- féle gondolkozásmódnak szüksége van a gyűlöletre; a gyűlölet számukra kötelesség; a gyűlölet kiválóan kívánatos; a gyűlölet egy uj evangélium. Erre tanítják most a tömegeket Khínában; nem szerethetitek a saját társadalmi osztályotokat, amíg nem gyűlölitek osztályotoknak minden ellenségét.” Tavaly tavasszal indiai útam alatt a Központi Tartományokban számos csoport előtt beszéltem. Mondtam nekik, hogy onnan Hong Kongba készülök és felvetettem előttük a gondolatot, hogy ha történetesen ajándékot készülnének küldeni a hong-kongi keresztyén egyház számára, nagy örömömre szolgálna, ha' azt személyesen vihetném el nekik. Minden különösebb biztatás vagy rábeszélés nélkül az indiai keresztyének — pedig a gyülekezetnek nagy része igen szegény emberekből állott — 215 rúpiát (több mint 45 dollárt) küldött át a Hong Kongban milliószámra élő menekültek között végzett keresztyén missziói munka javára. A hong-kongi keresztyének nagy örömmel fogadták az ajándékot, amit egy khínai fiatalembernek a hong-kongi tüdővészes klinikán való kezeltetésére fordítottak. Annak az Indiából Hong Kongba küldött ajándéknak többféle jelentősége van., Isten kegyelme azt is bátorításunkra használja. Az Ő Országában az Ő kegyelme mindig élni fog. Bátorsággal tölti el szívünket a keresztyének társaságának az összetartása szerte a világon. Az a tény, hogy a keresztyénség terjesztésének munkáját olyan kevesen végzik, éppenséggel nem aggodalomra való ok, sőt inkább bátorít az a tapasztalás, hogy ilyen kevésnek is mily sok és nagy a hatása — másfelől pedig annál több erőfeszítésre serkent mindnyájunkat, akik a tanítványi hivatásra tettünk fogadalmat. Valamennyi között a legnagyobb bátorítást az a felelet adja, amit férfiak és nők mindenfelé adnak Isten igazságának megvilágosodására. Nyugat-Afrikából, Togo államból írja egyik missziói lelkészünk: “Országunkat még nem ismerte ugyan el az Egyesült Nemzetek szövetsége, de mi már megűltük fennállásának első évfordúlóját, október 28.-án. Vasárnap egyik távolabbi törzs főnöke jött fel a mi dombtetőn fekvő missziói telepünkre, persze csak gyalogosan, és kérte, hogy küldjünk evangélistákat az ő falujába. Húsz mértföldnyire lakik innen és népe más nyelvet beszél, mint az itteniek. Azt mondta, hogy egész életében hűségesen követte apáinak isteneit és várta, hogy azok majd segíteni fogják. És bizalommal erősítette, hogy az ő gyermekeit azon az úton akarja járatni, amit mi mutatunk.” Bizony, Isten sohasem hagyja cserben azokat, akik az O szolgálatában állanak, hanem mindig gondoskodik számukra a hitnek bátorításairól.
