Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-02-15 / 4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 Pennsylvaniai Ev. és Református meg Presbi- tériánus Ifjúsági Egyleteket. Akkor volt az a pillanat, amikor egyháztagjaink — Dr. Perry Smith látogatása után — elhatározták, hogy ezután nagyobb áldozatot hoznak majd Krisztusért s Egyházáért. Az volt az a pillanat, a- mikor egyik egyháztagunk, aki már kétszer volt súlyos beteg, igy szólt: “egy tape-recorder-t adományozok az egyháznak, hogy azon vigyük el a vasárnapi Istentiszteletet beteginknek, különösen azoknak, akik csak magyarul tudnak, mert én tudom, hogy egy betegnek milyen nagy segitség Isten gyógyitó Igéje.” Csak egy néhányat említettünk meg azokból az áldott pillanatokból, amelyekben gyülekezetünk lelke megtelt Isten kegyelmével. A Kegyelemnek ezek a pillanatjai meggyőztek bennünket Isten közelségéről. Isten olyan közel volt, hogy hallottuk suttogását, “elég néked az én kegyelmem”. — Kegyelem által erőd- s képességeden felüli dolgokat tudtál csinálni. Azonban annyi nem elég, hogy csak megemlékezünk a Kegyelemnek pillanatjairól. Drága emlékeiktől áthatva, uj cselekvésekre kell indulnunk különösen ott, ahol gyülekezeti életünk gyöngesége nyilvánvaló. Egyik gyöngeségünk az Istentiszteletek látogatásának elégtelensége. Akik sohasem, vagy ritkán jönnek, azoknak szükségük van arra a bibliai képre, amelyik az Urat ábrázolja ahogy leszáll a hegyről. Majd megáll, kiűzi a tisztátalan lelket s a beteg meggyógyul. (Luk. 9:41-42.) Az örökkévalóság hegye a templom. Mi vagyunk a “betegek”, akiket a félelem, kételkedés, reménytelenség s a bűn üldöző emlékei gyötörnek. A gyógyitó orvosság számunkra: Istennek Igéje. Éppen ezért ne csak magunkat, hanem másokat is hozzunk a templomba, a gyógyulás helyére. Nem elég az, hogy egy-egy vasárnap a gyülekezetnek csak ötven, vagy hatvan százaléka keresi a “lelkigyógyulást”. Minden vasárnap, a gyülekezet minden tagjának ott kell lenni a templomban, gyógyulást keresve. Amikor majd az megtörténik, akkor lesz a Kegyelemnek az a pillanata, amelyikben nyugodtan, s Isten előtt nem szégyenkezve mondhatjuk, gyülekezetünk élete egészséges. Előre tekintve, minden gyülekezet szembe találja magát ezzel a kényes problémával: — hogyan kérjünk többet Isten dicsőségére? Az egyre emelkedő árak szükségessé teszik, hogy többet kérjünk. Én nem tudok többet adni, mert nincs — hangzik az ismerős válasz. “Akinek nincs, még amije van is, elvetetik tőle” (Luk. 19:26). Mi ez? Fenyegetés, Mennyei fenyegetés? Nem, Isten soha sem fenyeget igy: “adj többet — vagy elveszem mindet.” Hanem arra figyelmeztet, hogy bizonyos öröm “vétetik el” tőlünk. Nem tudunk majd teljesen örülni annak, amink van — s igen sok mindenünk van, ha szűkmarkúságunk miatt hagyjuk, hogy az egyház anyagi gondokkal küzdjék. Nem akarod, hogy kicsi örömöd még kisebb legyen. Állj hát be a sorba, s mondjad te is: Uram, adok többet a Te dicsőségedre. Ha mindnyájan adunk többet, akkor “nekünk is adatik”. Megadatik az a pillanat, a Kegyelem pillanata, amelyikben érezni fogjuk, hogy szent megelégedés tölti el szivünket, mert adtunk. — Nem annyit, amennyit akartunk, hanem amennyire szüksége volt az Urnák, az Ő ügyének, az O egyházának. Ennek az esztendőnek, 1958-nak is az lesz a beosztása, mint a többinek. Ellenben az öröm órája, a békesség napjai, a siker hetei, az egészség hónapjai, mind hiábavalónak s semminek fognak látszani, ha a megpróbáltatás idejében nem fordulunk Istenhez. Ha Őt hivjuk segítségül, akkor a megpróbáltatás idejéből a kegyelem ideje lesz Isten által, Aki igy fog vigasztalni: “Ne félj” ember, mert “az én kegyelmem elég” erős arra, hogy életedet, vagy gyülekezeted életét jobbra forditsa. Imádkozzunk hát több kegyelemért, mert az Isten Kegyelme az egyetlen fundámentum, amelyikben minden gyülekezet, a miénk is, sikeresen tovább épitheti az Ő országát. PARÁZNA EGYHÁZ? E pár sornak az a célja, hogy külön is felhívja olvasóink figyelmét arra a pompás és oly sürgős jelentőségű ígemagyarázatra, amit Bütösi János lelkészünk e számunkban közöl. Az evangelizálás évének egyik kimagasló és messzire világító fénycsóvája ez. Szeretnénk, ha minden egyes Biblia-osztályunkban vagy a lelki dolgok megbeszélésére összehívott presbiteri gyűléseken (mert Istennek hála, itt-ott már ilyen is van!) kötelező olvasmánnyá tennék és elolvasása után komolyan és behatóan tárgyalnának felőle. Különösen ajánljuk minden egyházi vezető emberünknek a figyelmébe ezt a kemény beszédet, mert elvégre nagyon is az életünkbe vágó kérdés az, hogy parázna-é az egyházunk vagy nem? Bálványok előtt hajt-é térdet vagy egyedül az igaz Istent imádja és úgy, ahogy Urunk kívánta: lélekben és igazságban?! Az az Isten Frigyéről szóló cikk olyan tükör, amely megadja a feleletet erre a kérdésre. Csak nézzünk bele! így böjt idején különös nagy szükségünk van az ilyen félelem nélkül való és becsületes önvizsgálatra!
