Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-02-01 / 3. szám
ELMHURST COLLEGE LIBRARY Volume LVIII., Number 3. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa., Feb. 1, 1958. LINCOLN IRÁNYMUTATÁSA Békés időkben nem nehéz a kormányzás. A jól megépített gépezet minden kereke zavar- talanúl forog, minden feladatnak, minden őrállomásnak megvan a maga embere, aki ellátja kötelességét, és a közös együttműködésre alapított társadalom fennakadás nélkül éli a maga rendes életmódját. Bezzeg minden megváltozik, amikor valami baj adja elő magát! Akár belső romlás, akár külső veszedelem esetén egyszerre megszakad a békés élet. És mennél nagyobb a baj: annál kevesebbre szőrül azoknak a száma, akik segíteni tudnak. Legnagyobb baj esetén mindig csak egy ember segíthet. A megromlott gépezetet csak a hozzáértő ember tudja megjavítani. Lincoln koráig még nem volt akkora belső veszedelme ennek az országnak, mint amilyen az ő idejében adta elő magát. A teljes meg- hasonlás teljes összeomlással fenyegette az országot. Vájjon milyen ember lesz az, aki meg tudja állítani az elkerülhetetlennek látszó katasztrófát? Utólag most már nem nehéz meglátnunk, hogy mi tette Lincolnt erre a nehéz feladatra alkalmassá. Az, hogy amikor körülötte egész nemzete meghasonlott, benne nem volt semmi meghasonlás, hanem teljes volt a lelki egység, a megalkuvást nem ismerő csodálatos hármónia: EGÉSZ EMBER volt. Amiben benne van az is, hogy Istennel járt. Isten Lelke mutatta neki az útat, hogy merre menjen. Nehéz út volt. A még száz esztendőt sem ért uj nemzet félmillió emberének életével és legalább tíz billió dollárnyi vagyonnak a feláldozásával kellett hogy megfizessen fennmaradásáért. Ma már látjuk, hogy megérte e szörnyű áldozatot — de akkor nagyon sokan nem látták, nem hitték. Aminthogy a nemzet elszakadni akaró harmada sem értette meg halhatatlan elnökének a politikáját. Csúfolták, gyalázták, soha államfővel ocsmányabbúl nem bántak és soha Krisztus óta senkit olyan méltatlanúl halálra nem adtak, mint őt. Miért? Mert nem értették. Csakúgy, mint Krisztust. Pedig éppen olyan tiszta és egyszerű volt egész politikája. Rosszindúlattal soha senki iránt, szeretettel mindenki iránt — mint maga megmondta — megvédte országa egységét, és ennek a célnak az érdekében nem kiméit semmi áldozatot, önéletét is beleértve. Nem a maga ura volt: második beiktatási beszédének fele arról a felsőbb akaratról beszél, Akinek ő engedelmeskedett. Ezért bátran mondhatjuk azt, hogy egész politikája abból állott, hogy teljesítse Isten akaratát, már ahogyan azt az ő hívő és alázatos leikével megérteni tudta. Hitt, rendületlenül hitt abban, hogy a nemzet egységének fenntartása Isten akarata — ezért nem habozott ennek biztosítása érdekében még attól az eszköztől sem, ami pedig annyira ellentétes volt egész lelkűletével: az erőszak alkalmazásától, a háborútól, aminek árán egyedül védhette meg nemzete épségét, egységét, fennmaradását. Miért fontos most erről beszélnünk? Nagy okunk van rá, éppen most. Akkor a lehető legnagyobb belső veszedelem fenyegette ezt a nemzetet. Ma a lehető legnagyobb külső veszedelem fenyegeti. Akkor Isten akaratát kereste és szolgálta vezetője és ezért menekült meg a nemzet a legnagyobb veszedelemtől. Akkor mindegyik oldalon Istenhez imádkoztak segedelemért, pedig Isten csak egyik oldalt segíthette a csatatereken. Ma a helyzet könnyebbnek látszik: tudjuk, hogy a másik oldalon nem hisznek Istenben és nem is próbálnak, nem is akarnak, vele egy úton járni. A látszat azonban könnyen csalhat. Mert hát mi bizony járunk az Isten útján? Karácsonykor a kvékerek feltűnő hirdetést tettek közzé országunk legnagyobb világi lapjában, a New York Times hasábjain, és ugyanakkor ugyanazt a hirdetést adták le a legnagyobb egyházi lap, a Christian Century fedőlapján is. Keserű kérdéseket tettek fel ennek a sputnikokkal szinte már halálrarémített nemzetnek. Az első kérdés magáé az Úré volt:
